Kortárs, 2003. július-december (47. évfolyam, 7-12. szám)

2003 / 9. szám

53 volt, megállapította magában, hogy mégsem a fagytól színeződik el, hanem való­színű, a lomha test lépcsősorokon való erőlködésétől, csak aztán vette kezébe a levelet, s még akkor is a szemlesütve álló Sámuelt nézte, mikor már kibontotta. Meddig jó? Föl kellett volna ugrania, meg kellett volna rángatnia a lógó fejjel álló Sámuel szakállát, seggbe kellett volna rúgnia az aggódva pislogó könyvtárszolgát: hát értik ők ezt? A hercegnő! Ez nem titkos sóhajtozás. Nem az ujjhegyek játéka. Nem „sze­rettem volna”, nem „megérinteni”: ez az egyetlen kérdés összesimuló meztelen tes­tüket takarja, csak még nem tudja, meddig. Gondterhelten pillantott Sámuelra. Ma nem a sarkköri hideg kíséri haza. Számolnia kell, pontosan kitalálni, hogyan tör­ténjen. Bele kell számolnia Annát, a gyerekeket, bele kell számolnia a herceget, aki addig hazatérhet, bele kell számolnia a zenészeket, akik ugyan még nem érkeztek meg, de estére koncertet ígértek a kastélyban, bele kell számolni a havazást is, a hideget is, és meg kell számolnia, mennyi pénze van. Meg kellene fürödni! Enni és inni is kellene addig! Bele kellene számolni, ki az, akivel találkozhatnak, ki az, aki­vel nem, és ki kellene találni, ki nyújthat menedéket majdani keresztkérdések elől. Bele kell számolni mindent, ami érheti az embert, ha megérint végre egy csillagot. Éjfélig. Úgy nézett föl Sámuelra, mint egy bűnöző. Mint egy haramia, aki a mesés kincs reményében most lassan, pontosan és körültekintően fog cselekedni. Mikor a levéllel Sámuel elindult, mégis úgy dobogott a szíve, mintha ő maga szaladt vol­na vele a hosszú lépcsősorokon, a hercegnő magas ajtajáig. A könyvtárszolga só­hajtott, és kinézett a havazásba. Zebegényi tekintete is elkavarodott a hópelyhek között, miközben megpróbált pontosan végiggondolni mindent. Valami mentség kellett, ami miatt éjfélre ér csak haza. Későbbi időpontot képtelenség lett volna írni, még az is nehezen lesz megmagyarázható, ha valóban éjfélig marad. A hópely­hek világmindenséget utánzó bolygásából időnként visszavonta tekintetét, és a mereven és némi undorral kifelé bámuló szolgára nézett. A kastélyban nem marad­hat éjjel, otthonába nem viheti a hercegnőt, bár kilenc vagy tíz óra is lehet, mire Anna hazaér a gyerekekkel, de ezt nemcsak megkockáztatni nem akarta, nem is tudta volna megtenni. Maradt tehát a két fogadó közül az egyik, nyilvánvaló, hogy a Hattyú, ahol egy esti sétájuk előtt már együtt is jártak a hercegnővel, s amelynek kocsmárosával is jobb viszonyban volt Zebegényi. Pika hallgatni fog, sőt, nem is azt látja majd mellette, aki vele lesz. Aprólékos számításai közé befurakodott oly­kor egy nehezen visszaparancsolható érzés: nem érdekli semmilyen magyarázat, nem érdekli tovább a világ sora sem, be is lepheti a hó mindörökre, ha már szeret­kezett a hercegnővel. Fölállt, az ablakhoz lépett, egészen a szolga mellé. Hadd lás­sa Pika igazából azt, akivel nincs! Oda kell hívni azt is, aki fedezéket adhat. A kastélyban voltak felebarátai, de ők mégiscsak érintettek lehettek így vagy úgy. Eljöhet egyszer egy pillanat, mikor valami miatt mégis elfecsegnek valamit. Az kell, aki nem jár a kastélyba, talán soha be sem juthat oda. Ilyen egyetlen férfi volt a fa­luban, akire számíthatott is, Mitya, mindennel elégedetlen barátja, akivel első láza­­dozásaikat együtt élték át a városi iskola folyosójának végében, az ablakmélyedés­hez bújva, csak aztán Mitya úgy maradt, semmit sem változott, sohasem volt képes

Next