Kortárs, 2005. január-június (49. évfolyam, 1-6. szám)
2005 / 3. szám
42 s aszerint is viselkedtek egymással szemben. Apám nagy becsben tartotta őt, arra vetemedett, hogy egyenesen négy képet vásárolt tőle. (Hűha, négyet!) A négy évszakot ábrázolták pontosan egyforma méretű vásznon, egyforma keretben, hogy egyik se képzelődjön. Együtt „alkottam” egyszer egy „alkotóházban” egy művészettörténésszel, aki amikor megtudta, hová való vagyok, megkérdezte tőlem: - Ugye, tudja, hogy Gulácsy Lajos ott élt egy ideig? Azok a képei eltűntek. Vajon előkerülnek-e egyszer? Ugyan kinél rejtőzködhetnek? És hol? Nemhogy hol, még azt sem tudtam, hogy nálunk járt. A mi szobánkban függő négy évszak jutott eszembe: vajon keresik-e őket jövendő művészettörténészek? Gulácsy a városi előkelőséggel tartott ismeretséget vagy rokonságot, akár Eötvös József meg Justh Zsigmond, akik csak a lábukat tették arra a rögre, egyébként olyan magasságokban szárnyaltak a határ fölött, mint a papírsárkány. Vajon csakugyan igaz, hogy Justh Zsigmond a gányóiból, a dohánykertészeiből, akikről regényt is írt, színészeket fabrikált, akik valódi színműveket adtak elő, akár az igazi színészek? Kellemkedés, finomkodás, pipeskedés, semmint a művészet kemény, kérlelhetetlen dübörgése. Az a színpad nem füstölt a portól, Justh enervált porcelánfeje Egyiptom felé mozdult el, tüdejében sötét angyalszárnyak árnyéka lebegett, hogy is várhatnánk el tőle, hogy a földön járjon. Ahogy mondani szokás: nem volt közénk való. Tömböly Antal igen, s az a másik ember is a harmadik dűlőn - látszatra legalábbis -, ahová egyszer elkerekeztem, de hogy miért, magam sem tudom. Semmi racionális oka nem volt. Ismerte a falu, de mintha mégsem, de mintha nem is benne élne. Apám kissé sajnálkozva, nehézkesen mozdult, amikor megkérdeztem tőle, ismeri-e azt az embert. — Igen - vallotta be végül, s hosszasan, s ahogyan szokta, aprólékosan, olyan aprólékosan, hogy már végképp összezavarodtam az ide-oda rángatott földrajzi pontok között, elmagyarázta, melyik tanyán találom meg őt. A határ tele volt Árpád-kori emlékekkel, az eke minduntalan kisebb-nagyobb cserépdarabokat fordított ki a földből, csak oda kellett figyelni rájuk. Aki látott, az előtt kinyílt egy régi világ, aki nem, hiszen mit se látott, arrébb se pöccintette azt a töredéket, amely lélegzetet venni emelkedett a föld színe fölé. Én is azok közé tartoztam, akik nem láttak, én is egy voltam a szűk velejű vakok közül. Egyetlen korsókaréjt se vettem észre soha, az én szemem előtt csak a tarack gyökerei, a tavalyi kukorica tuskói borultak ki a hant alól, hiába meresztgettem. Csak egyszer láttam az Árpád-kort, amikor a nyolcadik osztályt kivitték leletet nézni a lóci templom mellé. Egy egész ház alapjait bontották ki: világosan látszottak a félig föld alá épített lak ledöngölt lépcsőfokai, a tartóoszlopok süllyesztőkéi, a tűzhely szénfekete foltja, a ház egész szerkezete, amelyek mind-mind úgy bújtak ki a föld alól a napvilágra, mint amikor egy tengeralattjáró fölemelkedik a végtelen vízen. A házat a föltárás után úgy, ahogy volt, újra visszaadták az enyészetnek vagy inkább az öröklétnek. Újra betemették, s volt Árpád-kor, nincs Árpád-kor. A kibelezett föld azonban megmutatta: csak a lábam elé kell néznem, ha tudok egyáltalán. A régészetről persze fogalmam sem volt, hiába zarándokoltam el évente-kétévente a helyi múzeumba, ahol egy egész lovat meg egy egész