Kortárs, 2006. január-június (50. évfolyam, 1-6. szám)
2006 / 4. szám
28 Nagy Gáspár Az egyetlen bizonyosság Nézed a múlhatatlanra vett időt és mögéd hajítod mintha volna tétje mennyire marad meg titkaid sűrűjében vagy előmozdul végre egy kidőlt fal mögül az a paraván-szürke táj és megcsikordul lábad alatt a sóval bőven telített kőtörmelék között egy formásan lekoptatott darab maradj még itt hiszen ebben a lépésben hiszel aztán az írnok kezében ugyanaz a kő lassan elvándorol a nyár elé midőn kétségtelen beáll a déli csönd szívében és lépeget helyetted lefelé a hegyről küldetésben már de szinte közönyösen a forró júliusvég felhőit kavarja följebb de egyszer jó esőkkel majd leér az aljba és iszákjából előkerül forró kőkenyér jó lesz majd szorgalmas nehezéknek mivel a sárgult papírok körmére néz megvallatja őket van-e itt lucidus ordo és szépen formázott lüktető betűmáz ami alatt a józan bűnösök virrasztanak bárha tudnák csak tetteik rosszát letenni megadatik néha ez a ritka kegyelem s akkor sírnak az esőkkel hosszú éjszakákat és a feloldozás igéje szívükben megterem mint távoli égvillanás a paraván-szürke tájban küszöböd előtt hűssével már a hajnal térdepel csak a csöndre emlékszel ahogy kiárad meg az útra: az egyetlen bizonyosságra.