Kortárs, 2006. január-június (50. évfolyam, 1-6. szám)

2006 / 4. szám

2 merítette ki a háborús bűntett törvényi tényálladékát, hogy a beregszászi zsidók vagyontalanításánál és bevagonírozásánál mint a 117. tábori csendőrzászlóalj szakaszparancsnoka embertelen magatartást tanúsított. Az elítélt 1956 tavaszán, büntetésének letöltése előtt szabadult a váci börtönből. A Kecskési Tibor elleni indulatok később sem csillapodtak, az emigrációban is tovább éltek, és vannak, akik a halála után is felróják „bűneit”. A Rákosi-terror idején ellene megfogalma­zott vád, kibővülve másokkal, immár ötvennyolc éve makacsul él a vádaskodók tudatában, és időnként felszínre tör. A Népbíróság ítéletének indoklásából előbb Lévai Jenő merített adatokat az Új Élet 1965. július 15-i és augusztus 1-jei számában, ezt visszhangozta az emigráció­ban kiadott Fekete füzet (1966), erre épült Braham professzor állítása a magyar holokausztról szóló könyvében (1997), továbbá egy amerikai magyar lap, a Magyarok Vasárnapjának 2002-ben megjelent rágalmazó cikke, majd a budapesti Holokauszt Dokumentációs Központ tájékoztató füzetének Kecskési Tollas Tiborra vonatkozó állítása (2004), végül a 168 Óra „Bizonyíték hiányában”című írása (2004. október 21.). A Népügyészség egykori vádjainak szolgai ismétlése ma már nemcsak a halott költő emlékét, de a független magyar igazságszolgálta­tás tekintélyét is sérti, minthogy a Magyar Köztársaság Legfelső Bírósága 1991- ben megsemmisítette az egykori koncepciós per ítéletét. Vajon mi rejlik a vádaskodók makacs kitartása mögött? A választ keresve a rendelkezésre álló iratok és saját visszaemlékezése alapján kövessük Kecskési Tibor tiszti pályafutását előbb Magyarország német megszállása (1944. március 19­) és a szovjet megszállás kezdete (1945. április 4.) közötti vészkorszakban, majd a demokratikus átalakulás meddő kísérletének éveiben. Csendőri pályán Kecskési Tibort 1941-ben, amikor elvégezte a Ludovika Akadémiát, és had­naggyá avatták, szívbillentyűzavar miatt frontszolgálatra alkalmatlannak nyilvání­tották, és csendőrtiszti tanfolyamra irányították. Két évvel később, 1943 augusz­tusában Muraszombatra került mint a helyi csendőrőrs szárnyparancsnok-helyet­­tese. A zömében idegen ajkú községben igyekezett csökkenteni a feszültséget a szlovének és a magyarok között. Az ifjúság számára közös cserkészcsapatot ala­kított, és szavalóversenyeket rendezett, a helyi újságban pedig írásaival szolgál­ta a két nép barátságát. 1944. január 1-jén léptették elő főhadnaggyá. Miután a német megszállás közelgő veszélyéről tudomást szerzett, nagyszabású Kossuth­­ünnepséget szervezett a Muraközben, tiltakozva a német agresszió, az ország függetlenségének eltiprása ellen. A felelősségre vonástól atyai pártfogója, Olch­­váry Milvius Attila csendőr tábornok közbenjárása mentette meg. Muraszomba­ton azonban tovább nem maradhatott, büntetésből áthelyezték a 117. csendőr­zászlóaljhoz, amely Nagy II. István alezredes parancsnoksága alatt - a front köze­ledtével - ekkor települt Mezőkövesdre, és kezdte meg a hadműveleti területet lezáró Tisza-vonal biztosítását. Március 21-én, a muraszombati pályaudvaron ma­gyar és szlovén barátai búcsúztatták Kecskési főhadnagyot, akinek muraközi te­

Next