Kortárs, 2010. július-december (54. évfolyam, 7-12. szám)

2010 / 9. szám - Báró László: A siket, fagyasztott vezető (próza)

Báró László A siket, fagyasztott vezető Puszta, néma táj, rajta út se visz, ott a hómezőn halt meg egy kocsis... Ezt dúdoltam már napok óta a Mars felé zuhanva. Nem tudom, mióta. Mert a látómezőmön nem láttam semmi változást. Kár is volt kinéznem. Fejből tudtam minden kis csillogó pont helyét: az elmúlt másfél év alatt volt időm megtanulni. Eljárhattam volna rajtuk, ha kell, akárha otthoni nagyszobánkban keringenék, ahol vagy száz évet éltem, és így vakon is megtaláltam a tárgyakat, az újságot vagy a fésűmet. De a zenéjét nem tudtam. Amit dúdoltam, az sem volt autenti­kus, hanem valami pocsék, kávéházi egyveleg régi orosz dalokból. Még a Rigo­­lettóban hallgattam először ilyeneket, valahol a Csanády utca elején. Az üzleti termet belülről füsttől megfeketedett, nehéz bársonydrapériák borították, akár itt, körülöttem a hegesztett acélfalak, de a bokszok kopott kárpitja a fenekünk alatt olyan piros volt, mint annak a kifakult ruhatárosnőnek az odaszáradt, sötétbe szomorodott vére, aki egyszer elaludt a pult mögött, miközben megjött a menst­ruációja. Az ismeretlen, klavikordszerű hangszer valahol a túlsó sarokban állt, és a mászkálóktól­­ ugyanis közvetlenül mellette nyíltak a vécék és a ruhatár - alig lehetett látni. És persze félhomály lengte át a termet még akkor is, ha kint dél volt és júniusi verőfény. Lassan úszkáltak benne a törzstagok és a füst szellemszi­getei, mintha a múlt egy bealgásodott akváriumában kóvályognának faltól falig. Aladár úr, a zongorista olyan vén tésztának látszott, hogy a kicsit részegebbek csókolomot köszöntek neki. Terebélyes feneke lefolyt a zongoraszékről, cigaretta­­hamus, fekete szmokingját kitömték elhízott és felesleges mellei. Talán nem is szmoking volt rajta, hanem lüszterkabát, amely még láthatta Ferenc Jóskát is a kardjára csapni. Szemérmetlenül nagy kaucsuk kézelői voltak az öregnek, arany­ba foglalt fekete kövekkel összekapcsolva. Túlméretezett tenyerei innen bújtak elő, mint muréna az üregéből, amikor halak után kap. A kivénhedt zenész a le­vegőben szállingózó, billegő hangokat anélkül kapdosta el, hogy a felsőteste megmozdult volna. A billentyűkre rá sem nézett: plafonnak fordított fejjel, vakon játszott. Löttyedt arcán a ráncok mint kiszáradt vízmosások futottak alá: régi nagy esőzések, érzelmi vesződségek vésetei. Habár minden szőrtől megfosztott sze­mei nyitva voltak, és látszólag kifelé néztek, mégis csak befelé láttak, mint az enyéim a csarnokvízben úszkáló foltok miatt. A kutya kapja el úgy a legyeket egy kaffantással, ahogy Aladár levadászta a valaha hallott hangokat a belső hori­zontját pettyező kottafejekről. Látta a zenét. Rendkívül hosszú ujjai általában lus­tán keresték a billentyűket. Olyan érzésem támadt, látván működését, mintha

Next