Kortárs, 2012. január-június (56. évfolyam, 1-6. szám)

2012 / 6. szám - Vasy Géza: Irodalomtörténetünk új kézikönyve - Kritikai jegyzetek

giája szerint korszerűtlen dolog az életrajz, felesleges a történelmi háttér, a portré, az értelmezői hagyomány. A tudomány hangadó álláspontja szerint majd az egyéni befogadó eldönti, hogy számára mit közvetít az adott mű. Csakhogy ehhez művelt, tájékozott, már sokat tapasztalt, „ideális" olvasó­ra van szükség. Ehhez a kifejezés többféle értelmében éretté kell válni. Ám ez a tájékozott olvasó is elvárja, hogy a magyar irodalom klasszikussá vált értékei valamiképpen jelenjenek meg egy kézi­könyvben. A jelentős szerzőkre 8-12 oldalt szánva ez még a poétikai szemlélet kiemelése mellett is megvalósítható. Csak néhány példát említek. Balassi Bálint életművének tárgyalására méltó terjedelemben ke­rül sor. Igen sokat tanulhat belőle, s általában is a régi magyar irodalom történetének tárgyalásából az, aki nem a korszak kutatója. A fejezet azonban egyetlen mondattal elintézi a költő istenes verseit, s csupán megemlíti, hogy a közhiedelemmel ellentétben csak egyetlen vitézi éneke van. Az Egy ka­tonaének aligha rekeszthető ki a magyar irodalomból. Tudom, hogy nem ez volt a szándék, de a szö­veg eljelentékteleníti. Ha egyedül­álló vers lenne, akkor is: remekmű. Ám vannak társai, amelyekben ugyancsak megjelenik a végvári élet, s azok is jó versek. S többet érdemelnének az istenes versek is. Talán kijelenthető, hogy Balassi Bálint a magyar vallásos költészet legnagyobbja. Horváth Iván a hetvenes években a Balassi-verseknek ezt a vonulatát értékelte a legtöbbre. Én nem állítanám szembe az istenes és a szerelmi verseket, mert mindegyik vonulatot klasszikusnak tartom. A sze­relmi líra tárgyalásakor több verseimet említettem volna, például a legismertebbet is. Hogy Júliára talált, így köszöne neki, amely az első olyan magyar költemény, amely ma is száz-, sőt ezerszázalé­­kosan élvezhető bárki számára. A kézikönyvben elhalványul Zsámboky János (1531-1584) jelentősége. Mindenképpen önálló fejezetet érdemelt volna, hiszen Janus Pannonius mellett a latin nyelvű magyar irodalom legfonto­sabb, európai hírű alkotója. S bizonyára Temesvári Pelbárttal is önálló kis fejezetben lett volna jobb foglalkozni. E latin nyelvű szerzők után Petőfi Sándorig kellett várni arra, hogy Európa észrevegye valamelyik alkotónkat. Nem kerül sor Zrínyi Miklós prózai műveinek tárgyalására, Kölcsey Ferenc értekező prózájára. Számomra nem egészen érthető, hogy Az irodalom intézményesülésének kora című nagy fejezet - ez lenne a régi szóhasználat szerint a felvilágosodással jelölt korszak­­ miért bánik olyan mostohán a kismesterekkel. Ányos Pál, Baróti Szabó Dávid, Dayka Gábor, Verseghy Fe­renc, Virág Benedek, Vitkovits Mihály, akik pedig a múlt század közepén még a középiskolai oktatás­ban is kaptak egy-két versnyi helyet, most már inkább csak névsorokban, egymondatos utalások­ban szerepelnek, pedig legalább annyit megérdemeltek volna, mint a korábbi korszakok bemutatott kismesterei. így olyan furcsaságok is akadnak, hogy például Berzsenyi Dániel kapcsán utalás törté­nik Baróti Szabó Dávid leghíresebb versére (Egy ledőlt diófához), a költő előd ezen kívül viszont csu­pán két névsorban szerepel. A századforduló írói közül is feltűnően hiányoznak szerzők: Eötvös Károly, Justh Zsigmond, Lövik Károly, Thury Zoltán. Herczeg Ferenc pedig csupán egy drámájával kapott helyet. Kimaradt korábban Tolnai Lajos is. Ez a szigorúság a 20. századhoz érkezve válik teljessé, pedig a kézikönyv terjedelmének mint­egy negyven százaléka áll rendelkezésre. A század első felének írói közül 32 szerepel portréval. Tu­datosan használom a portré fogalmát, mert Gintli Tibor - szerintem helyesen - törekszik arra, hogy átfogóbb képet adjon, bár kihagyásainak egy része elfogadhatatlan. Akárcsak az is, hogy a terjede­lem felborítja az arányokat. Nézzünk néhány példát, ki hány oldalt kapott: Füst Milán 20,5 (három kisportré), Kosztolányi Dezső 14 (két kisportré); József Attila 10,5; Babits Mihály, Kassák Lajos, Sza­bó Lőrinc 8; Ady Endre 7,5; Móricz Zsigmond 6,5; s ugyanannyi a prózaíró Szerb Antal is. A kézikönyv szerkezeti rendje szerint előnyben van, aki több műfajban alkotott, de talán így is abszurd, hogy Ady és József Attila együtt sem kap annyi helyet, mint Füst Milán. S mivel nincsenek műnemi áttekintő fejezetek, kimaradnak sorra a kismesterek, mint például Áprily Lajos, Dsida Jenő, Szép Ernő, Török Gyula. Célszerű lett volna egy áttekintés a magyar avantgárdról, mert így inkább csak a Kassák-fe­­jezet jelzi annak létét, jelentőségét. Másként néz ki a második világháború utáni, három fő fejezetre tagolt korszak. Schein Gábor mindig bemutatja a kisebb szakaszokat, az irodalompolitikát, az irodalmi életet. Felmérte, hogy ha­talmas az anyag, s a jelenkorhoz közeledve mind nehezebb az irodalomtörténeti távlatú, tartósan érvényes ítélkezés. Kisportrékra csak egyes költőknél vállalkozik, az epikában és a drámában in­kább egyes műveket mutat be, így a korábbi korszakokkal ellentétben még a már lezárultnak tekint­hető első három évtized kapcsán sem olvashatunk a legjelentősebb alkotókról méltó terjedelmű KORTARS 2012/6

Next