Kortárs, 2012. július-december (56. évfolyam, 7-12. szám)

2012 / 10. szám - Albert Pál: Morand: mégis? - In memoriam Cs. Sz. L.

sítő Charles de Ligne. A Quai d'Orsay a diplomata-írók „hinterlandja", Claudelé, Giraudoux-é, míg „civil diplomaták", álcázott „hercegek" az életművészet sajátos rangjára és a tartásra oly kényes „arisztokratái", a dandyk, a szellemi emberek nemes kasztjáról ábrándozó Gobineau, a „sátánkodó" szerepbe magát oly szublimáltan beleélő Barbey Aurévilly, az angol „eleganciamester", George Brummel, a saját jachtján hajókázó Maupassant, a századvégi érzékiség, sőt romlottság fél- és alvilágában megmerülő arszlánok és ködlovagok, az elefántcsont pálcás, finnyáskodó Robert de Montesquieu (Proust perverz Charlus bárójának egyik modellje), az ajkát rúzsozó s tollát vitriolba mártó Jean Lorrain, és az őket lepkegyűjteményében oly átlényegítőn megőrző Marcel Proust. A születés jegyében vagy az öngyötrő aszkézissel elkülönülök, adott, önjelölt kiválasztottak a hercegek és a dendik; köztük találnak helyet a „szabálytalanok", a szabadgondolkodók és szabadosak is: az öngyilkosságba hajtott reneszánsz kori lázongó, Bonaventure des Périers; a 16. század „gáláns dámáiról" csiklandós történeteket mesélő Brantôme, a forradalmi petárdákat elhelyező Beaumarchais. Paul Morand-t vonzzák a korok, hol lehetséges az elengáns tartás, a gőgös pesszimizmus, a kétkedő, kockáztató dicsvágy, az intellektus huszáros sarkantyúzása, rohama, szeszélyes lóugrása. Ezért volt neki átélt, enyhén mitizált életeleme az années folles, s képzeletben azonosulni az ancien régime túlérett, végsőkig kifinomult alkonya, a forradalom előtti pillanat, prima della rivoluzione, amikor, Talleyrand sóhajával, „legédesebb az élet", így Orléans-i Fülöp szabados régenssége a 18. századnak szintén húszas éveiben, így a Fronde parádézó, hősködő, párbajozó intermezzója, két csetepaté közt nagy ivászatokkal és szerelmeteskedésekkel, szinte művészi szintre emelt öncélú intrikákkal. Morand beleérző adottságát és jeles „esszéisztikus” írásművészetét dicséri, hogy a múlt nagyjairól mint kortársakról, személyes ismerősökről tud szólni, az Ezeregyéjszaka arab meséit például az ő nemzedéke keleti ábrándjai felől megközelítve, az első „háromütemes Ford autóról" szállva át az aladdini „repülő szőnyegre", így Cocteau fölfedezettjéről, a monoklis, szivarozó serdülőről, Raymond Radiguet-ról, kinek a francia irodalom egy kis prózai remeklést köszönhet. A test ördögét, így a műtermében birkahúst sütő román szobrászról, „vademberről", Brancusiról, a tudós fordításokat jegyző, poliglott és kozmopolita Valery Larbaud-ról, útijegyzet-capricciók és tündéri süldőnovellák szerzőjéről; meghitten, mert nagyon közelről Giraudoux-ról, ki amikor a párizsi ifjoncot 1905-ben, Münchenben a filozófiai érettségire készítette föl, a későbbi képétől jócskán eltérőn, még kefefrizurát viselt, sűrű, vörhenyes bajsza fölött csiptetőt hordott, esténként a Spatenbräu asztalánál háromnégy liter sört is lehörpintett, majd a Ludwig-Strassén, megcélozva a Schwabing negyedet, versenyfutásra hívta ki a tanítványt. Máskor lendül át „fikcióba", valóságos „kalandregényt" kerekítve (Ki volt Lady Dudley?) a Balzac-regény, A völgy lilioma hősnőjének valós angol előképe, bizonyos Jane Digby után nyomozva, az ő változatos és hányatott szerelmetes sorsát követve Bécstől és Párizstól Athénig és Damaszkuszig. S az egész gyűjteménynek talán legszemélyesebb hitelű írása, a Marcel Proustot (szellem)idéző Az estéli látogató is szinte novellaként indul: „Csengőszóra ébredtem. Fölgyújtottam a villanyt, s amikor órámra pillantottam, láttam, lassan éjfél felé jár már. Ajtót nyitottam. Egy feltűnően sápadt férfi állt velem szemközt, öreg bundába burkolódzva, bár langyos volt az éjszaka. Tarkóját verő, század eleji módon Ikon II., 2012 79