Kortárs, 2012. július-december (56. évfolyam, 7-12. szám)

2012 / 11. szám - Szőke Katalin: Füzi László: Kötések, szakadások (könyvismertetés)

kritika , ezért az utcák Szegeden furcsán kiürülnek. Füzi László magyar-történelem szakos hallgatóként re­mek társaságba került. Csoporttársai között volt Csapody Miklós, György Péter, Dobozi Eszter, bará­tai között pedig az akkor ott tanuló költők, Zalán Ti­bor, Géczi János, Belányi György és a korán elhunyt Futó György. Megismerhette Bálint Sándort is, és Lengyel Andrással, a kiváló irodalomtörténésszel szintén kapcsolatot ápolhatott. A bölcsészkarról három tanárát állítja a fejezet középpontjába: Meré­nyi Varga Lászlót, aki régi magyar irodalmat okta­tott, Somlyai Magdát, akinek a népi írókkal foglalko­zó szemináriumán figyelt fel Németh Lászlóra, aki­ről szakdolgozatát írta, s majd később munkássá­gának elismert kutatója lett. A központi alak azon­ban Ilia Mihály, akinek barátságát azóta is élvezhe­­ti/élvezhetjük. Az Ilia Mihályról alkotott portré talán a leghite­lesebb azok közül, amelyeket eddig írtak róla, bele­értve Temesi Ferenc és Ambrus Lajos Szeged­könyveit is. Ilia könyvekkel zsúfolt tanszéki szobájá­ban generációk találkoztak, ismerkedtek meg egy­mással. Fűzi portréjának az az érdekessége, hogy fel tudja idézni azt a természetes, kamaszosan lel­kes belső nézőpontot, ahogy a tudásvágytól hajtott, az irodalom világára tökéletesen nyitott, az olva­sásba mind a mai napi belefeledkezni tudó, akkor még hallgató látja szeretett tanárát. Ilia megkapó egyszerűsége és természetessége, a hallgatóival folytatott őszinte, sallangmentes beszélgetései megelevenednek a könyv lapjain, ahogy érzékelhet­jük a határon túli magyar irodalomról tartott órák légkörét is, valamint a hozzá be-betérő írók, költők és a hallgatók találkozásainak közvetlenségét. Ilia betekintést engedett hallgatóinak a Tiszatáj szer­kesztői munkájába, ez idő tájt történt meg a főszer­kesztői posztról való leváltása is. Szóba kerül le­gendás levelezése, melyből több részlet is szerepel a könyvben. Természetesen ezt a felhőtlen szellemi légkört beárnyékolja a politikai intrika, a besúgók aktív tevékenysége, amiről szintén tudomást sze­rezhetünk. A határon túli magyar irodalomról szóló szemináriumoknak természetes velejárói voltak az erdélyi utak, melyeknek Füzi László is aktív részese volt, mikor a szegedi hallgatók könyveket, ha kellett, gyógyszert vittek az erdélyi értelmiségieknek. Mindez persze nemcsak az egyetemi hallgató iro­dalom- és társadalomszemléletében jelentett vál­tozást, hanem ugyanakkor szolidaritásra nevelt, egy másfajta közösségi lét megélésére, mint amit a hivatalos ideológia sugallt. Ilia Mihálynak köszön­hetően életre szóló barátságok jöttek létre, nemze­dékről nemzedékekre átörökített kapcsolatok, me­lyek mind a mai napig elevenek. Fűzi könyvében Ilia mint az integráló szellemiség mintapéldája jelenik meg, aki a legnagyobb művészetet gyakorolja: a másik emberre való odafigyelést. A szegedi részben szó van a Bölcsész című egyetemi lapról, melynek főszerkesztője először Szilágyi Sándor, majd Ambrus Lajos voltak, szer­kesztői pedig Halasi Zoltán, Berkes Tamás és Heller Gábor. A lapot, melyben többször érintették a hall­gatói autonómia problémáját, megszüntették. Füzi László Szegeden ismerte meg feleségét, akivel már egyetemi éveik alatt összeházasodtak. A végzés után, jelentős szellemi vagyonnal felvér­tezve, egyébként szegényen, lakás nélkül egyszer csak szembesültek a kádári időszak legkegyetle­nebb ismérvével, hogy nincs jövőképük. Végül Eger­ben szereztek állást, Füzi középiskolában tanított három évig, majd Kecskemét következett, ahol a Forrás szerkesztőségében helyezkedett el, s jelen­leg a folyóirat főszerkesztője. A könyvben a rend­szerváltásig, 1989-ig viszi el a történetet, majd ar­ról is vall, hogy miért nem tudja/akarja reflektált emlékezéseit tovább folytatni: „Ennek a könyvnek a lezárását nem a Kádár­rendszer felszámolódása sietteti. Az a rendszer voltaképpen nem is zárult le, számos vonása, ösz­­szetevője benne él mai világunkban. Azon a záró­ponton gyorsabbnak gondoltuk a felszámolódását. Azért zárom le ezt a könyvet, mert azon a hangon, amelyiken magamról kezdtem beszélni, az újabb történeteket már nem tudom elmondani. Ebben a könyvben a hagyományos paraszti világból való ki­szakadásomról írtam. Amíg ezt a könyvet írtam, vé­gig úgy éreztem, hogy nemcsak magamról vagy a velem történtekről írok, tudtam, sokak életét hatá­rozta meg ez a kiszakadás. Az életem akár rejtett történéseiről is ezért írtam szabadon, nem kitárul­kozásnak gondoltam, hanem a közösen megélt tör­ténések jelzésének. Korábban azt írtam, Én-könyv. Igen, Én-könyv, de csak annyiban, hogy írásakor a magam életének társadalmi vonatkozásai foglal­koztattak. Életem újabb szakaszairól nem tudok ezen a hangon írni. Az újabb történetek mintha ma­gántörténetek lennének, ezeket a magántörténete­ket nem akarom és nem is tudom leírni, ennek a könyvnek a hangján ezekről nem tudok beszélni." Fűzi tehát meghatározta könyve műfaját. Én­könyvnek tekinti, nem regénynek, nem életrajznak, nem valóságirodalomnak. A mindvégig jelen lévő szemérmes távolságtartás ellenére a modern kor reflektáló személyisége kerül előtérbe a könyvben, s ily módon hiteles betekintést nyújt mind a kor­szak, mind az egyén szellemi tereibe.

Next