Kortárs, 2014. július-december (58. évfolyam, 7-12. szám)
2014 / 11. szám - Mórocz Gábor: Justh Zsigmond válogatott művei. Szerzői kötetek (kritika)
kritikai 103 tendenciájú esszéisztikus kisregénynek nevezném, és ahhoz a sokáig kevés figyelemre méltatott prózatörténeti vonulathoz sorolnám, amelyhez például Toldy István Anatole vagy Asbóth János Álmok álmodója című regénye tartozik. A fejlődésregények optimizmusát visszájára fordító mű éppúgy az ábránd és a valóság, az „a priori idealizmus" és az „a posteriori pesszimizmus” viszonyát boncolgatja, mint az előbb említett prózai alkotások. A keresztutak legizgalmasabb mozzanata egyébként az, hogy hősei, Claus és Charles számára nem az öngyilkosság vagy a kötelességteljesítés jelenti az egzisztenciális problémák megoldásának egyetlen reális lehetőségét (mint Anatole-nál vagy az Álmok álmodója Darvadyjánál), hanem egy választott ideológiához kapcsolódó attitűd elsajátítása. Az eleve szemlélődő életmódot folytató, rezignációra hajlamos Claus a buddhizmus, míg az aktivitásra törekvő - egykor naiv gondolkodású, ám azután keserű élettapasztalatot szerző - Charles a nihilista színezetű anarchizmus híveként próbálja megtalálni helyét a világban. A káprázatokhoz hasonlóan a francia irodalom és gondolkodás hatását tükrözi a kötet következő darabja, a Művészszerelem című 1888-as alkotás is, amely Justh legbecsvágyóbb - ha nem is a legkülönb - munkái közé sorolható, s amelyet az első magyar művészregénynek szokás tekinteni. A cselekményben szegény, intellektuális tartalmakban annál gazdagabb mű ismeretelméleti, pszichológiai, illetve egzisztenciál-esztétikai síkon egyaránt értelmezhető, bár ezeket a jelentésrétegeket meglehetősen nehéz egymástól elválasztani. A kissé sterilre sikeredett, nemritkán irodalmi sablonokra építő regény voltaképpeni tárgya a modern művészértelmiségi útvesztése, amelynek hátterében a lehető legfinomabb, legdifferenciáltabb megismerési mód, az analitikus megközelítés merev érvényesítése áll. Ennek az attitűdnek a képviselője a mű főhőse, Gilády Arzén író, „a lélekvizsgáló regény ismert nevű mestere", aki saját kedvesét - és egyben modelljét - olyan hévvel analizálja, hogy elemző „szenvedélye" végül kettejük ígéretesnek tűnő szerelmét is megöli. A Művészszerelem, amikor a végsőkig vitt esztétikai intellektualizmus életellenessé torzulását mutatja be, egy létmódell súlyos válságáról tudósít. Bár a regény végkifejlete nem tragikus, a magas kultúra reprezentánsáról adott könyörtelen látlelet a szerző ön- és világismeretének radikális átformálódását vetíti előre. Hasonló eszmei tanulságokkal szolgál a Páris elemei címmel megjelentetett 1889-es tárcagyűjtemény izgalmas és sokrétű koranalízise is. A frankofil Justh ebben a nem fikciós munkájában a sebészi pontosságú, pozitivista és darwinista elemzést profetikus kinyilatkoztatásokkal váltakoztatva - nemcsak egy szűk arisztokrata vagy művészértelmiségi csoport, hanem általában a túlérettnek nevezett párizsi, sőt, francia civilizáció széles körű hanyatlásáról számol be. Ámbár, ahogy a következő idézet is mutatja, a regresszió folyamatát nem tartja visszafordíthatatlannak: „E túlfinomított világban [...] érzik legjobban az, hogy Páris és Franciaország erre a művészi fokra jutva, mily közel van történeti, politikai szereplésének végéhez. Ha csak az alulról fölfelé törekvő elemek új vért, új izmokat, újabb erőt nem hozva, föl nem frissítik a már nagyon is elfinomult Párist. Ezt mindenkinek kívánnia kell, aki szereti Párist s vele Franciaországot." Az idézett szövegrészlet második mondatában szereplő „ha csak... nem" megszorítás világossá teszi, hogy Justh maga is távolságtartással szemléli az általa felvázolt, igen hatásos és „tudományos" szempontból is megalapozottnak vélt katasztrófavíziót. Franciaország bukása e pontosítás szerint valószínű, de azért szükségszerűnek mégsem nevezhető; még van esély arra, hogy az egészséges „nép", a romlatlan „vidék” megváltsa a dekadenciába süllyedő fővárost. S Justh itt már nem analizál: egyértelműen kilép a semleges megfigyelő pozíciójából, és nyíltan hangot ad elfogultságának. Az író ezután de-, illetve rekontextualizálja a francia társadalom tanulmányozása kapcsán született felismeréseit: eljut ahhoz a belátáshoz, hogy a szubtilitásba hanyatlott modern individuum is azért válik erőtlenné, mert nélkülözni kénytelen a spontaneitás lendületét, erejét. A szellemnek éppen ezért önkorlátozásra van szüksége a saját érdekében. Az elvont tudat megmentheti önmagát, ha visszafordítja a szublimáció folyamatát; ha a közvetítettség árnyékvilágát maga mögött hagyva újra felfedezi a közvetlenség terrénumát. S vele együtt mindazt, amit korábban mint banalitást elutasított vagy alábecsült: a természetességet, az egészséget, a mindennapi életet. E régi-új értékek hordozója - a Páris elemei ideológiai tanulságait immár a hazai közegre és saját létviszonyaira alkalmazó, érett Justh interpretációja szerint - a magyar parasztság, az a közösség, Justh Zsigmond válogatott művei Szerzői Шейк