Kortárs, 2014. július-december (58. évfolyam, 7-12. szám)
2014 / 11. szám - Mórocz Gábor: Justh Zsigmond válogatott művei. Szerzői kötetek (kritika)
amely nem pusztán egy társadalmi osztály a sok közül, hanem idealitás: az élő történelem, a múltból táplálkozó jövő kollektív szubjektuma is. Ebből pedig az következik, hogy a modern, hanyatló, „arisztokratikus" egzisztenciának a paraszti világ archaikusnak tűnő, valójában nagyon is korszerű értékrendjét kell belsővé tennie túlélése, illetve megújulása érdekében. A könyvben csonkítatlanul szereplő két további elbeszélésgyűjtemény aligha értelmezhető ennek az 1889-90 körül végbemenő eszmei fordulatnak az ismerete nélkül. A puszta könyve és a Delelő című kötetekben fellelhető, döntő többségükben 1890 után született novellák ugyanis - tematikájukat és hangvételüket illetően - messzemenően eltérnek Justh korábbi alkotásaitól. Az Orosháza környéki parasztság mindennapjairól szóló írások zömének a mesterkéletlen egyszerűség a legfőbb jellemzője. Immár a népdalok, a népballadák eredendő tisztasága lesz az önkorlátozásra törekvő Justh új eszménye világnézeti és nyelvi szempontból egyaránt. Az író látja és láttatja a „puszta” társadalmának ellentmondásait, ábrázolásmódja többnyire mégis az idillt sugárzó népi életkép irányába tolódik el. Mindez éles ellentétben áll az arisztokraták és művészértelmiségiek harmóniátlan, művi világát bemutató prózai művek összetett eszmeiségével és olykor affektáltnak ható kifejezésmódjával. Nem kívánom tovább boncolgatni Justh „népies” programjának esztétikai vonatkozásait, viszont a könyv kapcsán szeretnék még néhány szót ejteni egy különleges szerkesztői ötletről. Szokatlan megoldásnak tűnhet, hogy a Justh Zsigmond munkáit összegyűjtő kötetben helyet kap egy ismeretlen szerző által írott, eredetileg francia nyelvű, 19. század végi szöveg is. A Műkedvelők című regényről van szó, amelyet Nagy Judit igényes fordításában ismerhetünk meg. A szerkesztők döntése mégis indokolt, ha arra a Gálos Magda kutatásai nyomán ismert összefüggésre gondolunk, hogy a mű férfi főhőse, Mark Justh alakmása. Mi több: a regény ezer szállal kapcsolódik ahhoz a dekadens jelzővel kellőképpen megbélyegzett irodalmi eszmekörhöz, amelyet a franciáknál például Huysmans vagy Bourget, Magyarországon pedig Justh Zsigmond (vagy éppen Gozsdu Elek) neve fémjelez. A műfaji szempontból kulcsregénynek tekinthető Műkedvelők valóban kulcsot ad a szélsőséges mértékű esztétikai intellektualizmus ellentmondásaival viaskodó Justh gondolkodásához. Elég csak arra gondolni, hogy a realitások talaján álló, harmonikusnak nevezhető, „normális" ember és az álmok világában élő, kiegyensúlyozatlanságáról ismert, művész alkatú személyiség szembeállítása végig jelen van a műben, s ezzel a problémával szoros összefüggésben az antik görög-modern dichotómia is megjelenik a szöveg egy pontján. A túlfinomult, túlérzékeny Márk, akiről tudjuk, hogy „gyakran érez túlzott elragadtatást", s aki bár cselekvésképtelennek tűnik, az alkotás, a művészet terrénumában még megóvhatja magát a pusztulástól, a következőket mondja a regény egyik mellékszereplőjének, a józan és „egészséges" Madame Whitbynek: „semmi árnyék ne homályosítsa el az ön görög arcélét". Meglepő vagy sem: a túlkomplikált lelkivilágú, problémáinak túlságosan is tudatában lévő, ezért (is) boldogtalan modern individuum egy sohasem volt „görögség" egyszerű, összhanggal teli világa után vágyakozik. Aligha emelhető ki ennél jellemzőbb mozzanat a Justh-életművet meghatározó eszmék köréből.