Kortárs, 2018. július-december (62. évfolyam, 7-12. szám)
2018 / 12. szám - TANDORI 80 - Molnár Miklós: Negyvenfilléres kiflik
cselekedte volna, úgy ám, Schiller úr. Hanem ha netán Hunniában akarna meghonosodni, javasolnám Schiller úrnak, hogy Kastélyosra magyarosítsa a nevét. Ugye, milyen faszályosan hangzik: Kastélyos Frigyes. Az ilyen név viselőjéből akármi lehet minálunk: lovassági tábornok, liliomtipró, köz- és váltóügyvéd, zeneszerző, nagybirtokos, konzumidióta, festőművész, megélhetési bűnöző, ombudsman, narkós, sírásó, komédiás, celeb, nemzetbiztonsági tanácsadó, díler, pártigazgató, paprikajancsi, bankrabló, közmunkás, hasnyálmirigyrák-specialista, pizzakihordó, farmakológiai bérgyilkos, adósrabszolga, fingva ugró tanszék vezetője, vagyonőr, jól fizetett troll a világháló vitafórumain, genderideológus, hajléktalan, vagy akár költő is, föltéve, hogy szeret kiáltozni a pusztában. A lehetőségek végtelenek, határ a vegyi permettel telerondított ég. A múlt század ötvenes éveinek második felében, miközben egyre jobban kiteljesedett az újragombolt bolsevizmus megfészkelése, Geszler nem a svájci, hanem a pacsaki - kisboltot működtetette (mint tudjuk: nagy, komor, négyszögű, Móricz Zsigmond újfent összevonja a szemöldökét a fiútanoda már említett portásfülkéjében. Kifliárulási engedélye is volt, amit egy időben átruházott kettőnkre, Galsai Misi cimborámra meg énrám; úgy emlékszem, hatodikosok vagy hetedikesek lehettünk akkoriban. Nagy kegy volt ám ez, hajaj! Hogy pont mi ketten jutottunk ilyen zsíros stallumhoz, ahhoz bizony protekció kellett, nem is kicsi. Nekem az adta a hátszelet, hogy jó anyám meg a selyemcukros Geszler korábban kollégák voltak egy alsó tagozati tanintézetben, Misi cimborámnak meg az, valami bonyolult, árukapcsolásos ügyből kifolyólag, hogy Solti Károly nótaénekes mindig az ő szüleinél szállt meg, valahányszor föllépett a pacsaki nagyvendéglőben. Kettőnk cimborasága abban gyökerezett, hogy Misi volt az osztály egyik fenegyereke, én meg a másik. Olyan osztályidegenek voltunk, hogy csak úgy füstölt, két nonkonformista mákvirág. Pusztuljatok, bilincses iskolák! Ha rajtunk múlik, fölrobbantottunk volna minden iskolát, és Recskre deportáltattuk volna az összes tanerőt. Az első szünetben átügettünk egy jókora papírzsákkal a cukrászdába, tudniillik abban az időben, a pacsaki cukrászdában legalábbis, kiflit is sütöttek, aki nem hiszi, járjon utána. A kiadóablak a cukrászda mögötti udvarra nyílt, Celesztin apó, a csodacukrász azon keresztül számolt le a kezünkbe százat az ő csodálatos kiflijeiből. Tégy bele mindent, amit kell, és szeresd felebarátaidat, mint tenmagadat, ez volt az ő tenyérbe mászóan egyszerű csodareceptje. Mivel nagyon szerette önmagát - szép kövér ember volt -, megvolt hozzá a mintája, miképpen szeresse a felebarátait. Közel és távol jószerivel ő volt az egyetlen felnőtt, akit nem tekintettünk ellenségünknek; főellenségeink persze a tanpribékek voltak. Milyen kár, hogy a selyemcukros Geszler kuckójában való tárolódástól, Geszler negatív kisugárzásától mindenestől elillant Celesztin apó kiflijeinek csodatévő ereje, különben talán mindnyájunknak angyalszárnyaink nőttek volna, és látásra nyílt volna a harmadik szemünk. De azért az elszenvedett sugárártalom ellenére is megmaradtak osztályon felüli, ritka finom kifliknek. Tíz percekben árultuk őket a suli udvarán, az utolsó szünetben pedig elszámoltunk Geszlerrel. A maradékot, már ha maradt belőle egyáltalán, visszavittük a cukrászdába. Fejenként általában két kiflit vettek a srácok, és a húsz fillért vagy nem kérték vissza a forintból, vagy nem adtunk vissza, arra hivatkozva, hogy nincs aprónk, így keletkezett jövedelmünket leginkább kiflibe öltük. Két pofára zabáltuk a friss, ropogós, ínycsiklandóan jó illatú kifliket, hozzájuk képest a mai nosztalgia-kiflik fasorban sincsenek. Dőzsölő életmódunknak jócskán akadtak irigyei. Nemcsak a kifliben való dúskálásunkat irigyelték tőlünk, hanem azt is, de rohadtul ám, hogy a végükön