Kortárs, 2018. július-december (62. évfolyam, 7-12. szám)

2018 / 12. szám - TANDORI 80 - Szalay Károly: Sajkodtól „egészen a” Halásztelepig

Csaba rajongott a mexikói művészetért is, és spanyol szakos felesége fordí­totta le neki az eredeti mexikói szakirodalmat. Szóval odajött hozzánk Csaba, és rögtön elkezdte ócsárolni a népi írókat, föltételezve, hogy egy „echte" urbánus egyetért vele. Cinit jól ismertem, finto­rait különösképp, amelyekkel nemtetszéseit plasztikusan tudta megfogal­mazni. Csak hallgatta, csak hallgatta Csaba fejtegetéseit, s amikor Illyésre tért rá, Cini Csaba mellére tette a tenyerét, és csak ennyit mondott: - Ne haragudj, de Illyésékhez vagyok hivatalos ebédre, és még a virágot sem vettem meg. Rám fintorgott egyet, és lelépett. 1953-ban, Sztálin halála évében mutatták be, ha jól emlékszem, Illyés Fáklyaláng című darabját és 1956-ban a Dózsa tragédiáját. Már nem emlék­szem, melyiket vitatták meg az egyetem professzorai a Piarista Rendház elő­adóteremnek átalakított kápolnájában. Kezdő aspiráns lehettem, tehát a Fák­lyaláng lehetett az, s persze nekünk is kötelező volt megjelennünk „Illyés ki­végzésekor". Bóka mellett ültem, a közönség között, mert Bóka nem vállalta a kivégzőosztagban a részvételt. Persze Szabolcsi, Nagy Péter meg mit tudom én, kik, hörögve szidták Illyés művét, annál is inkább igen bátran, mert Illyés minden várakozás ellenére nem jött meg. Amint kiderült, hogy a költő nincs jelen, elszabadult a pokol, és az előadók olykor nyomdafestéket alig tűrő hangnemben „méltatták" a művet. Már javában tartott a hadjárat, amidőn va­laki fölfedezte, hogy Illyés az egyik ablakmélyedésben, szerényen félrehúzód­va, mellén összefont karokkal, fölényes gúnnyal figyeli az előadókat. Persze ezt Bóka is észrevette, és elpihentette magát. - Úristen! Hogy semmisíti meg ezeket Illyés! Ezt a sok marhát. Hiába in­tettem Nagy Pétert, tartsa távol magát ettől a szelleminek álcázott hordától. Azt hiszem, a Kiskardos, Pándi fejtette ki éppen „helyes ideológiai okfej­tését". És ekkor vette észre majd' mindenki a sugárzóan fönsőbbséges, gú­nyos Illyést. A botrány bekövetkezett. Pándi torkán akadt a szó, a papír kiesett a kezé­ből, és összevissza hebegett-hápogott. Ez a nagy, magabiztos ember. Tény és való, hogy ettől a pillanattól kezdve pusztán Illyés jelenlététől habogássá tor­zult az előadók beszéde. Az utolsó előadó után, már nem tudom ki, de arra emlékszem, Bóka „ökör úrnak" titulálta, azt mondta: „Sajnálattal közlöm, hogy noha meghívtuk Illyés Gyulát is, de ő nem válaszolt meghívásunkra.­­ Az emelvény üjöncei még mindig nem appercipiálták a költő ottlétét.­­ Ezért át­adom a szót a hallgatóságnak." És ekkor jelentkezett föltartott kézzel Illyés Gyula az ablaküregből előlépve. Bóka nem bírt magával. Tombolt a kárörömtől. Fönn, a pulpituson ült Ki­rály István is, a nagy népi káder, aki hivatalból ki nem állhatta Bókát, de tartott tőle, szóval fölnevetett Király pofájába Bóka, két kezét gúnyos­ kérdőn meg­emelve: no, Pista, most mi lesz? Mi, süvölvények is röhögtünk, Bókát utánozva. Béládi, Bessenyei, Koczkás, Wéber Tóni s a bivalyerős nagy ászokat ütő teniszpartnerem, Gergely Gergely adjunktus, aztán a franciás Gyenis Vili, a drága Varga Jóska, az Ady-kutató, Egri Péter, nem sorolom, sok név nem is jut eszembe. Az északi-sarkbra dermedt levegőben Illyés indulatmentesen, hűvösen, higgadtan, fejből sorra vette legalább öt előadó állítását - micsoda szellemi teljesítmény -, szinte pontosan idézve azokat, és megsemmisítő logikával megcáfolta a vádakat. Ez volt maga az őrület. Bóka rám nézett. Akkor még magázott. Gunyoros fintort vágva azt mondta: „Érti most már, miért nem vállaltam ezt a pártfeladatot? Elég volt nekem a Petőfi Mezőberényben."

Next