Korunk Szava, 1933 (3. évfolyam, 1-23. szám)

1933-10-15 / 20. szám

tömegek igazi és beléjük korbácsolt kívánságainak eredője. Ki­élezve annak az apparátusnak vámpírizmusa által, amely, éppen azokat szipolyozza ki, akiknek szolgálatára van rendelve. A kívá­nalmak eme haszonélvezőit és korbácsolód politikusoknak nevezik. A demokrácia az egyik korrupciója, megtörve a másik korrupció­jától. A diktatúra a húsos fazéknak egyetlen párttól való monopo­­lizálása.“ Werfelnek nincsenek illúziói, mert egészen tisztán lát. „A nagyváros nihilisztikus titka az,“ — írja „hogy mindent önma­gától értetődővé tesz . . . narkotikus köde mögött gubbaszt a halál­félelem, . . . még ennél is több: a semmitől való félelem.“ A kép amit fest: apokaliptikus. És oly igaz, hogy még a legtompább közönyt is felrázza. Hová a nihilizmus zsákutcájából? Werfel azt mondja: fölfelé. S könyvének legmélyebb része ezen a ponton kezdődik. Végigvezet a tudományok útján s egy új megismerésnek napfel­keltére mutat rá, mely világosságot adhat egy új öntudatnak. Lassanként „napfényessé válik, ami okkult volt eddig és okkulttá, ami napfényes volt.“ Friss és mindvégig érdekfeszítő okfejtések során jut el a belátásig, hogy az élet alapvető értékeinek kieme­léséhez, önmagunkba kell leszállanunk. „Már az önmagunkkal való első és igazi találkozásnak sűrű sötétségébe bevilágít az örök világosság rejtelme.“ De hogy ezt megtehessük a közönyt kell legyőznünk legelsősorban. Állást kell foglalni az istenség mellett, vagy ellen, de a lét e centrális kérdése elől kitérni nem szabad. A közönyösség a „lompos és korlátolt értékű csőcselék­­lelkek kifejezője.“ A nihilizmus e mögé sáncolja magát legszíve­sebben, „mert kétségeiben az ember ha a kisujját nyújtja Isten felé, abba a veszélyes helyzetbe juthat, hogy egész kezét megragad­ják.“ Végül álljanak itt még a következő sorok ebből a fölé­nyesen okos könyvből: Ezt a világot, amely civilizáltnak nevezi magát, lelkileg csak úgy lehet meggyógyítani, ha újra megtalálja az utat az igazi kereszténységhez . . . Mert Krisztus tanítása nemcsak, hogy nincs még kimerítve, de alig is sejtjük a lényegét. Mert a fizikai és erkölcsi érték dolgában csillagmagasságban túlszárnyal minden jelenkori mozgalmat. Mert a lompos reál-barbárokat és ördöngős európai és környékbeli érdekeltjeiket az elé a szent paradoxon elé állítja: Élj érdekeid ellen, az igazságért és életért!“ Hogy a mű magyarul megjelent s maga a szép fordítás is, Dénes Béla érdeme. (Ára egy pengő, minden jobb könyvesboltban kapható.) FODOR BÉLA: VALAHOL LEMARADTUNK. Évekkel ezelőtt egy külföldi nagyvárosban jártam, melyet a turisták főként híres múzeuma és műemlékei miatt keresnek fel nagyszámban. Kedves ósdi hangulat üli meg a várost, dacára annak, hogy a forgalom egészen normális, a világítás nyugat­európai és a kirakatok nívója cseppet sem marad le a többi nagyváros kirakatainál. És az ember mégis úgy érzi, mintha egy darab középkorban járna, szinte csodálkozik, ha divatos embereket és szép autókat lát. Nem tudtam felfogni és megér­teni azt a különös érzést, amely elfogott, valahányszor visszavitt utam ebbe a középkori városba. Végül is egy odavaló barátom világosított fel, elmondva a város történetét, mely tulajdonképen nem áll másból, mint egy örökös nagy harcból az idő haladá­sával. A középkor vége óta vívja ezt a harcot a mindig fejlődő, mindig hatalmasabbá növekvő város, évszázadok óta igyekszik behozni ötven évet a történelemből, ötven évet, melyet valahol 1300 körül egyszer elvesztett és azóta sem tud ismét megtalálni. Ennek következtében az egymást követő szellemi áramlatok, melyek főleg a XVIII. sz. végén rohamosan váltakoztak, mind csak ötven, hatvan év múlva jutottak el hozzájuk. „Nézd meg a város képviselőtestületét — mondta barátom — 82 °/o-ban libe­rálisok ülnek ott, manapság, amikor az ország képviselőházában már alig ül egy-két kései maradványa ennek a leszerepelt pártnak. Fogadni merek, hogy 20 év múlva ugyanez a képviselő­­testület tiszta szocialista lesz és esetleg gyermekeim megérik majd, hogy katolikussá lesz a testület,színezete, a katolikus lévén ma az uralkodó párt az országban.“ És szomorúan legyintett mintha azt mondaná: Hiába, sohasem fogjuk tudni behozni az időt, tú gyorsan jár az. De én már nem figyeltem oda. Valami ijesztő hasonla­tosságon járt az eszem. Magyarországra gondoltam. Úgy éreztem, mintha ennek az idegen városnak a történelme ismeretlen szálak folytán szorosan össze volna kapcsolva a miénkkel és elgon­doltam, hogy minálunk ugyanilyen a helyzet. Mintha mi is Mohács óta lemaradtunk volna egykét évtizeddel az európai közösségből, bármennyire is lépést tartunk nyugati szomszéda­inkkal a külszín után ítélve. Alkotmányunk fejlődése talán egy egész lépéssel előbbre volt, mint más nemzeteké, a 30-as évek reform­munkáiban példát mutathattunk sok más népnek, a szabadság­­harcot ugyanakkor vívtuk meg, mikor Európa többi országa, és mégis, úgy érzem, valahol lemaradtunk. Nem tudomány és művészet terén, hanem valami sokkal beljebb fekvő, tisztára lelki felépítésű szempontból. A lényeges: egy nemzet gondolkodás­­módja és itt vagyunk annyira hátrányban másokkal szemben. Innen van az aztán, hogy a mai időkben, amikor a katolikus gon­dolat nagy renaissance-át éli, amikor mindenütt diadalt diadalra halmoz, erkölcsi, tudományos, művészeti téren a Katolikus Akció, minálunk most szándékozik még csak megindulni, most folyik csak az első szervezkedés kezdetleges munkája. Mikor már régen meg kellett volna, hogy hódítsuk a falu népét is az Actio Catholica-nak, nálunk ez még csak a papság és a magasabb tízezrek kezei közt szunnyadó energia, melynek szélesebb körökre való átvitele csak most ezután történt meg az idei Katolikus Nagygyűlés alatti zászlóbontáskor. Nem kutatom, mi mindennek az oka, nem akarom azt mondani, hogy az okot nagyrészben a forradalom utáni időszak sok tekintetben rosszul értelmezett kereszténységében sejtem, mely a legmagasztosabb gondolatot gyakran pártérdekek és egyéni ambíciók játékos eszközévé rántotta le, de — mint minden gondolkodó és az Actio Catholica diadalát szívén viselő ember — meg kell állapítanom, hogy a mulasztásokat pótolnunk emberfeletti erőt kíván és ha nem ilyen emberfeletti célról lenne szó, nem sok kilátással nézhetnénk a közeljövőbe. Másutt, ahol az alapok már szilárdan ki vannak építve, nekiláthattak immár a részletesebb kérdések kidolgozásához és sok olyan ország van, ahol az Actio Catholica már nem csak szellemi téren ért el feltűnő sikereket, hanem gazdasági vonatkozásban is nagyot alkotott a Rerum Novarum és Quadragesimo Anno, az Actio-hoz szorosan hozzákapcsolható szellemében. Elég itt a holland és belga katolicizmusra utalnom, nem beszélve többet Németországról, ahol a Centrum felosztása óta egyelőre nehéz ítéletet mondani. Talán nincs ország Európában, ahol annyira áthatná az Actio Catholica szelleme az egész életet és annak mindenfajta megnyilvánulását, mint Belgiumban, ahol két szervezet küzd karöltve a munkás és kisgazda nép nemcsak szellemi, de gazda­sági téren való nevelésén: a J. O. C. és a Boerenbond. Előbbi, melynek jelentőségét talán nem is kell méltatnom a Korunk Szava olvasói előtt, de melynek szervezetéről és léte­­süléséről be fogunk még számolni, olyan nagy munkástömegeket mondhat már magáénak, hogy a jövendő generáció szocialista munkássága szinte el fog tűnni Belgiumból. A Boerenbond, pedig ma az ország leghatalmasabb gazdasági tényezője. Száz és száz vállalatot és sok bankot mondhat magáé­nak a szövetkezett katolikus kisbirtokosok ezen nagystílű szervezete. Mindezt pedig a fiatalság hozta létre. Megindításakor alig volt egy-egy negyven éven felüli tagja mindkét akciónak és azóta is a katolikus ifjúság főmunkaerejük, mely ilyen módon küzdött meg az egyidőben olyan fenyegetően szaporodó „diplomás munkanélküliséggel“. Természetesen ezek aztán mertek is vállalni felelősséget, ha arról volt szó, nem követték mindenben vakon gyakran ósdi felfogású öregjeiket, abban az egyedüli reményben, hogy esetleg a jól megtérített asztalokról nekik is esik egy-egy konc­s azt kár volna valamilyen meggondolatlan, a mindenható öregeknek nem tetsző cselekedettel elszalasztani. Megmutatták azt is, hogy egyedül is képesek alkotni, ha a fiatalságot annyira jellemző szélsőségre való hajlamukat a kellő korlátok közé szorítják vissza. Ezeket a korlátokat pedig az Actio Catholicában megtalálták, melyet a pápai Enciklykák szellemét nagyon is átérző klérus vezet a Mercier kardinális által kijelölt úton. A Belga Actio Catholica követésre méltó példaként állhat minden más nemzet előtt. Abban a kis nyugati országban már nem állnak nagyon messze az „egy Akos és egy Pásztor“ örök célpontjától. IFJ. PALLAVICINI GYÖRGY ORGROF. 339

Next