Korunk Szava, 1934 (4. évfolyam, 2-24. szám)
1934-02-01 / 3. szám
A KÉTFÉLE TRADÍCIÓ. Irta: FÉJA GÉZA. A magyar regény a XIX. század első felében, az ú. n. reform-korszakban, a magyar történelem e ragyogó korszakában, komoly virágzásnak indult. A társadalmi regény is, gondoljunk csak Eötvös József „Falu jegyzőjére“ s Kuthy Lajos „Hazai rejtelmeire“. A magyar társadalmi regénynek ez a feltűnő nekilendülése 1867-tel megtörött. S annyira megtörött, hogy mikor az Ady-nemzedékben egy hozzá hasonló s véle fejlődéstörténeti összefüggésben lévő társadalomszemlélet jelentkezett, a hivatalos Magyarország minden dühös jelszavát és erejét összeszedte ellene. Kimondta az Ady-nemzedékre a „halálos“ ítéletet, hogy nemzetietlen, destruktiv, stb., utóbb pedig buzgó igyekezettel bizonyítgatta, hogy ez a nemzedék elszakadt a magyar letektől s a magyar irodalom fejlődésének természetes vonalától. És nem, akadt senki, aki kellő felkészültséggel rámutatott volna arrahogy Petőfi, a regényíró Eötvös és társai társadalomszemléletének természetes örököse volt Tolnai Lajos a XIX. század második felében. Amint Móricz Zsigmond Arany János Bolond Istókjának keserű népi élményét építette s hirdette tovább és Arany János „Elveszett alkotmányának“ társadalomszemléletét folytatta, ugyanúgy Szabó Dezső Tolnai Lajos hagyományának örököse. Tolnai Lajosban pedig a reformkorszak s 1848 ideái folytatódtak . . . felesleges a családfát tovább vezetnem, mert ha a Herczeg- Pekár irodalmi csoport keletkezését kutatom, csupán az 1867- ben felszínre került politikai uralkodó-réteg belső mocsarához jutok. Irodalmi őseiket ugyancsak nem találjuk, ha a magyar kultúra maradandó emlékeinek és tényeinek a lapjait forgatjuk. Okfejtésünk szerint tehát 1867 egy csúfító s pusztító törést jelent a magyar szellem s a magyar politika fejlődéstörténetében. Nem azért, mert a kiegyezést megcsinálták, hanem azért, ahogyan csinálták. A magyar kisnemességnek az a java s a magyar főnemességnek az a válogatott s a történelmi felelősség tudatával megáldott csoportja, mely a reformkorszakot s 1848-at csinálta: elpusztult, világgá ment, börtönbe került, külsőleg vagy belsőleg összeomlott, elkedvetlenedett. 1867-ben az alja került felszínre, mely 1848 elsőrangú történelmi feladataira képtelen, gyatra s gyáva volt. Ez a réteg azután a kiegyezés „művéből“ kifelejtette a népet. A kiegyezésben csupán az uralkodó rétegek egyeztek ki az uralkodó házzal s a nép „lemaradt a listáról.“ Holott a kiegyezést nagy átfogó szociális alapra kellett volna helyezni, az egész magyar nép számára új életkapukat kellett volna nyitni. De volt is szó erről? Mikor 1867-ben a tetszhalott Magyarországot életre galvanizálták, hirtelen középosztály kellett. Össze is verbuváltak egy középosztályt a tiszta emberi szelekció minden elvének félrerúgásával. Beléje torkolod a pusztuló dzsentri, mely mint lefelé hulló osztály belsőleg összeomlott s korrumpálódott és egy új fölfelé vezető ív álmait dédelgetve a hatalom mindenre kész eszköze lett. Holott ebből a rétegből egy igazabb etikai és nemzeti alapon álló rendszer még mindig óriási értékeket bírt volna kitermelni, sokkal inkább, mint a főleg idegen eredetű polgárságból. Hiszen ez a réteg még mindig Justh Zsigmondokat adott, mikor a szűkebb értelemben vett polgárság (az idegen városi elem utódai) Herczeg Ferencben s Pekár Gyulában csinált „csúcsteljesítményt.“ Beleolvadt az új középosztályba a Bach-korszak ittrekedt sisera hadserege is, amely hirtelen piros-fehér-zölddé ijedt s dühödtebb magyar lett mindenkinél. Teret nyitott a középosztály a feltörekvő városi kispolgárságnak is, csupán legősibb, legtisztább rétegünk maradt ki belőle: a parasztság. Ha a parasztságból némi kis vér bele is szivárgott, ez a folyamat oly csekély mértékben s oly hamis szelekció alapján történt, hogy kénytelen volt a középosztály többi tényezőjének rettentő eredőjéhez hozzá hasonulni. Ez a középosztály s a felette lévő uralkodó rétegek határozták meg 1867-től kezdve a magyar sors útjait. Egészen természetes, hogy azok, akik a Géniusz ujjainak forró nyomait viselték, nem éreztek velük közösséget, sőt éles állásfoglalást csináltak ellenük. A magyar szellem igazi képviselői, akiknek magyarságuk ősi gyökerekből táplálkozott, de egyszersmind széles emberség lett: ismét ellenzékbe szorultak, ismét üldözött vadak lettek. Az uralkodó rétegek ugyanis nemzeti jelszavak köpenyébe burkolózva csinálták népellenes politikájukat. A magyar nép az ő művükkel természetes faji és emberi ösztöneinek sugallatára támaszkodva nem értett semmi közösséget. Ezért ez a rendszer erőszakkal folyton visszaszorította a feltörekvő népet, hogy uralkodó szerepét megtarthassa. A szellem hivatott képviselői hozzájuk csatlakozhattak-e? Hiszen ők látták, hogy ez az út a magyar összeomlás útja. Meg is kísérelték megállítani, fölemelték kétségbeesett szavukat, hallatták intő jóslataikat, de a kialakult hatalmi rendszer kerekei egyszerűen eltaposták őket, így Tolnai Lajost is, aki összekötő híd az Ady nemzedék s az őket megelőző irodalmi korszak között. De kitörölték őt a köztudatból, kihagyták az irodalomtörténetből, vagy pedig meghamisították, hogy ki ne nőjjön a vetése, amely mégis csak kinőtt! Tolnai Lajos a legélesebb szellemi állásfoglalás 1867-tel szemben. Művei egész tömegében int és ijeszt, hogy egy helyrehozhatatlan történelmi tévedés áldozatai lettünk. Egyik műve a kiegyezést közvetlenül megelőző napokról szól, amikor a nép már érzi, hogy itt a fordulat ideje s végre a „mieink“ fognak jönni. S e napokban egyszerre átvedlik az itt élő idegen had nemzetiszínűvé, ugyanazok, akik eddig börtönözték és botoztatták a magyar népet, most a „nemzeti fölszabadulás“ szálai, és csapatai lesznek, hogy a zsíros vadászterületeket megtarthassák. De Tolnai meglátta 1867 gazdaságpolitikájának is a rákfenéjét, a liberális szabad verseny szörnyű honi megnyilatkozását. Szerinte ez a szabadverseny nem a magyar gazdasági élet természetes talajából nőtt ki, hanem reánk szabadított idegenek csinálták, akik ezt az országot gyarmatnak, szabad vadászterületnek tekintették, akik harácsuk egy részét szívesen átadták az uralkodó rétegnek, hogy a dolgozó rétegekkel szemben szabad kezet nyerjenek. A magyar nép egésze nem bírt hozzájuk romlani, tehát lemaradt, koldussá lett e szabadverseny aljas és pusztító iramában. (Mintha Szabó Dezső régi hangját hallanánk!) A magyar társadalmi regény s a magyar társadalmi gondolkodás Tolnai Lajosban ismét olyan csúcsra emelkedett, mint Eötvös József „Falu jegyzőjében.“ Elsikkasztott társadalmi problémáink, eltagadott társadalmi bajaink, betegségeink, mind megkondultak a regényeiben. Csak az arra hivatottak, a hatalom mellett sütkérezők lelkiismerete szunnyadt el végképen. Tolnai látta, hogy az a parasztság, melynek természetes feltörekvését minden erővel megakadályozták, melynek szociális helyzetét ősi borzalmai között hagyták, ha néhány egyéniségében, egy kis rétegében föl is emelkedik, magasabb társadalmi rétegekbe jut, el is bukik bennük. Nem is történhetett másképen, hiszen az elnyomott réteg béklyóiból kiszabadulva kénytelenek voltak a szedett-vedett középosztályhoz, polgársághoz hasonulni. Egészen közvetlenül akarom Tolnai Lajos társadalomszemléletét megvilágítani, ezért jöjjön néhány idézet a műveiből: „Adószisztémánk a leggaládabb, elöli a szegény iparost s meggazdagítja az uzsorásokat.“ „Itt mindenki lop, csal rabol és nincsen korbács.“ „Nem tűrnék megvesztegethető embert, hencegő alispánt, eszem-iszom urambátyámokat az alispán rokonságából . . . Mikor vannak kitűnően készült szegény ifjak, jellemes, megbízható emberek.“ „Nem tűrném, hogy a nemzetiségeket egymás ellen uszítsák.“ „Nem tűrném, hogy a jegyzők követválasztási előmunkálatok fejében elköltsék a falvak jövedelmeit és mégis ne kapjon orvoslást a panaszkodó helység.“ PIERRE DOMINIQUE MONDJA: A világ egyetlen részén sem várnak már a kapitalizmus mostani formájától eredményt. A három nagy forradalom, az olasz, a német és az amerikai ideig-óráig tartó kompromisszumokat jelentenek még csak. Magában Franciaországban és Angliában, ha nem is zajlott le láthatóan ez a forradalom, de lefolyt a mérsékelt szocializmusnak egy álcázott forradalma, ami kompromisszum az orosz rendszer és a liberalizmus között. A pénz, amely eddig magamagában is értékkel bírt és a végtelenségig volt halmozható, ma már sehol sem biztos. A tőkés mindenütt fenyegetve van létében, ha már eddig fel nem áldozták ... 49