Korunk Szava, 1934 (4. évfolyam, 2-24. szám)

1934-02-01 / 3. szám

A KÉTFÉLE TRADÍCIÓ. Irta: FÉJA GÉZA. A magyar regény a XIX. század első felében, az ú. n. reform-korszakban, a magyar történelem e ragyogó korszakában, komoly virágzásnak indult. A társadalmi regény is, gondoljunk csak Eötvös József „Falu jegyzőjére“ s Kuthy Lajos „Hazai rej­telmeire“. A magyar társadalmi regénynek ez a feltűnő nekilen­dülése 1867-tel megtörött. S annyira megtörött, hogy mi­kor az Ady-nemzedékben egy hozzá hasonló s véle fejlődést­örténeti összefüggésben lévő társadalom­szemlélet jelentkezett, a hivata­los Magyarország minden dühös jelszavát és erejét összeszedte ellene. Kimondta az Ady-nemzedékre a „halálos“ ítéletet, hogy nemzetietlen, destruktiv, stb., utóbb pedig buzgó igyekezettel bizonyítgatta, hogy ez a nemzedék elszakadt a magyar letektől s a magyar irodalom fejlődésének természetes vonalától. És nem, akadt senki, aki kellő felkészültséggel rámutatott volna arra­­hogy Petőfi, a regényíró Eötvös és társai társadalom­szemléleté­nek természetes örököse volt Tolnai Lajos a XIX. század máso­dik felében. Amint Móricz Zsigmond Arany János Bolond Istók­jának keserű népi élményét építette s hirdette tovább és Arany János „Elveszett alkotmányának“ társadalomszemléletét folytatta, ugyanúgy Szabó Dezső Tolnai Lajos hagyományának örököse. Tolnai Lajosban pedig a reformkorszak s 1848 ideái folytatód­tak . . . felesleges a családfát tovább vezetnem, mert ha a Herczeg- Pekár irodalmi csoport keletkezését kutatom, csupán az 1867- ben felszínre került politikai uralkodó-réteg belső mocsarához jutok. Irodalmi őseiket ugyancsak nem találjuk, ha a magyar kul­túra maradandó emlékeinek és tényeinek a lapjait forgatjuk. Okfejtésünk szerint tehát 1867 egy csúfító s pusztító tö­rést jelent a magyar szellem s a magyar politika fejlődéstörténeté­ben. Nem azért, mert a kiegyezést megcsinálták, hanem azért, ahogyan csinálták. A magyar kisnemességnek az a java s a ma­gyar főnemességnek az a válogatott s a történelmi felelősség tudatával megáldott csoportja, mely a reformkorszakot s 1848-at csinálta: elpusztult, világgá ment, börtönbe került, külsőleg vagy belsőleg összeomlott, elkedvetlenedett. 1867-ben az alja került felszínre, mely 1848 elsőrangú történelmi feladataira képtelen, gyatra s gyáva volt. Ez a réteg azután a kiegyezés „művéből“ kifelejtette a népet. A kiegyezésben csupán az uralkodó rétegek egyeztek ki az uralkodó házzal s a nép „lemaradt a listáról.“ Holott a kiegyezést nagy átfogó szociális alapra kellett volna helyezni, az egész magyar nép számára új életkapukat kellett volna nyitni. De volt is szó erről­­? Mikor 1867-ben a tetszhalott Magyarországot életre gal­vanizálták, hirtelen középosztály kellett. Össze is verbuváltak egy középosztályt a tiszta emberi szelekció minden elvének félrerúgásá­­val. Beléje torkolod a pusztuló dzsentri, mely mint lefelé hulló osztály belsőleg összeomlott s korrumpálódott és egy új fölfelé vezető ív álmait dédelgetve­ a hatalom mindenre kész eszköze lett. Holott ebből a rétegből egy igazabb etikai és nemzeti ala­pon álló rendszer még mindig óriási értékeket bírt volna kiter­melni, sokkal inkább, mint a főleg idegen eredetű polgárságból. Hiszen ez a réteg még mindig Justh Zsigmondokat adott, mikor a szűkebb értelemben vett polgárság (az idegen városi elem utó­dai) Herczeg Ferencben s Pekár Gyulában csinált „csúcsteljesít­ményt.“ Beleolvadt az új középosztályba a Bach-korszak ittrekedt sisera hadserege is, amely hirtelen piros-fehér-zölddé ijedt s dühödtebb magyar lett mindenkinél. Teret nyitott a középosztály a feltörekvő városi kis­polgárságnak is, csupán legősibb, legtisz­tább rétegünk maradt ki belőle: a parasztság. Ha a parasztság­ból némi kis vér bele is szivárgott, ez a folyamat oly csekély mértékben s oly hamis szelekció alapján történt, hogy kénytelen volt a középosztály többi tényezőjének rettentő eredőjéhez hozzá hasonulni. Ez a középosztály s a felette lévő uralkodó rétegek hatá­rozták meg 1867-től kezdve a magyar sors útjait. Egészen ter­mészetes, hogy azok, akik a Géniusz ujjainak forró nyomait visel­ték, nem éreztek velük közösséget, sőt éles állásfoglalást csinál­tak ellenük. A magyar szellem igazi képviselői, akiknek magyar­ságuk ősi gyökerekből táplálkozott, de egyszersmind széles ember­ség lett: ismét ellenzékbe szorultak, ismét üldözött vadak lettek. Az uralkodó rétegek ugyanis nemzeti jelszavak köpenyébe bur­kolózva csinálták népellenes politikájukat. A magyar nép az ő művükkel természetes faji és emberi ösztöneinek sugallatára támaszkodva nem értett semmi közösséget. Ezért ez a rendszer erőszakkal folyton visszaszorította a feltörekvő népet, hogy ural­kodó szerepét megtarthassa. A szellem hivatott képviselői hozzá­juk csatlakozhattak-e? Hiszen ők látták, hogy ez az út a magyar összeomlás útja. Meg is kísérelték megállítani, fölemelték kétség­­beesett szavukat, hallatták intő jóslataikat, de a kialakult hatalmi rendszer kerekei egyszerűen eltaposták őket, így Tolnai Lajost is, aki összekötő híd az Ady nemzedék s az őket megelőző irodalmi korszak között. De kitörölték őt a köztudatból, kihagy­ták az irodalom­történetből, vagy pedig meghamisították, hogy ki ne nőjjön a vetése, amely mégis csak kinőtt! Tolnai Lajos a legélesebb szellemi állásfoglalás 1867-tel szemben. Művei egész tömegében int és ijeszt, hogy egy helyre­hozhatatlan történelmi tévedés áldozatai lettünk. Egyik műve a kiegyezést közvetlenül megelőző napokról szól, amikor a nép már érzi, hogy itt a fordulat ideje s végre a „mieink“ fognak jönni. S e napokban egyszerre átvedlik az itt élő idegen had nemzeti­színűvé, ugyanazok, akik eddig börtönözték és botoztatták a magyar népet, most a „nemzeti fölszabadulás“ szálai, és­ csapa­tai lesznek, hogy a zsíros vadászterületeket megtarthassák. De Tolnai meglátta 1867 gazdaságpolitikájának is a rákfenéjét, a liberális szabad verseny szörnyű honi megnyilatkozását. Szerinte­ ez a szabadverseny nem a magyar gazdasági élet természetes talajából nőtt ki, hanem reánk szabadított idegenek csinálták, akik ezt az országot gyarmatnak, szabad vadászterületnek tekin­tették, akik harácsuk egy részét szívesen átadták az uralkodó réteg­nek, hogy a dolgozó rétegekkel szemben szabad kezet nyerjenek. A magyar nép egésze nem bírt hozzájuk romlani, tehát lema­radt, koldussá lett e szabadverseny aljas és pusztító iramában. (Mintha Szabó Dezső régi hangját hallanánk!) A magyar társadalmi regény s a magyar társadalmi gon­dolkodás Tolnai Lajosban ismét olyan csúcsra emelkedett, mint Eötvös József „Falu jegyzőjében.“ Elsikkasztott társadalmi prob­lémáink, eltagadott társadalmi bajaink, betegségeink, mind meg­­kondultak a regényeiben. Csak az arra hivatottak, a hatalom mel­lett sütkérezők lelkiismerete szunnyadt el végképen. Tolnai látta, hogy az a parasztság, melynek természetes feltörekvését minden erővel megakadályozták, melynek szociális helyzetét ősi borzalmai között hagyták, ha néhány egyéniségében, egy kis rétegében föl is emelkedik, magasabb társadalmi rétegekbe jut, el is bukik ben­nük. Nem is történhetett másképen, hiszen az elnyomott réteg béklyóiból kiszabadulva kénytelenek voltak a szedett-vedett közép­­osztályhoz, polgársághoz hasonulni. Egészen közvetlenül akarom Tolnai Lajos társadalomszemléletét megvilágítani, ezért jöjjön néhány idézet a műveiből: „Adószisztémánk a leggaládabb, elöli a szegény iparost s meggazdagítja az uzsorásokat.“ „Itt mindenki lop, csal rabol és nincsen korbács.“ „Nem tűrnék megvesztegethető embert, hencegő alispánt, eszem-iszom urambátyámokat az alispán rokonságából . . . Mikor vannak kitűnően készült szegény ifjak, jellemes, megbízható embe­rek.“ „Nem tűrném, hogy a nemzetiségeket egymás ellen uszítsák.“ „Nem tűrném, hogy a jegyzők követválasztási előmunkála­tok fejében elköltsék a falvak jövedelmeit és mégis ne kapjon orvoslást a panaszkodó helység.“ PIERRE DOMINIQUE MONDJA: A világ egyetlen részén sem várnak már a kapitaliz­mus mostani formájától eredményt. A három nagy forra­dalom, az olasz, a német és az amerikai ideig-óráig tartó kompromisszumokat jelentenek még csak. Magában Francia­­országban és Angliában, ha nem is zajlott le láthatóan ez a forradalom, de lefolyt a mérsékelt szocializmusnak egy álcázott forradalma, ami kompromisszum az orosz rend­szer és a liberalizmus között. A pénz, amely eddig maga­magában is értékkel bírt és a végtelenségig volt halmoz­ható, ma már sehol sem biztos. A tőkés mindenütt fenyegetve van létében, ha már eddig fel nem áldozták ... 49

Next