Korunk, 1927. január-június (2. évfolyam, 1-6. szám)
1927 / 4. szám - Mister Pókhas (VII.)
nagy zajjal becsapom, ami Maxie számára azt jelenti, hogy tiszta a levegő. A következő pillanatban Maxie egy alacsony, erőteljes kigyúlt arcú emberkét vezet be ... „Deff . bíró úr, engedje meg, hogy társammal, Meyer Hirsch úrral megismertessem...“ „Nagyon örvendek, Hirsch úr!“... Néhány perces, meglehetősen erőszakolt beszélgetés után a bíró úr távozik ... Maxié somolyog. Olyan, mint egy macska, amikor így a szakállába nevet. — „Ez már az ötödik. Kivetettem rájuk a hálómat. Well, vajat a kenyérre ... Nézd csak, itt van Duffy úr váltója ... kétezer dollárról... azt mondottam neki, hogy ne verje ezért fejét a falba ... Akkor fizessen, amikor jól esik. Na, nem tesz az se semmit, ha egyáltalán nem fizet...“ Maxie vigyorogva beír valamit egy noteszbe, amelyet a zsebéből húzott ki... „Ezt az összeget már le is írtam, elveszett pénz...“ Én csak nevetek ezen. Maxie mindent elkövet, hogy ravasz arckifejezést öltsön magára. Bizony elég rondán néz ki így. Na, de hát én nem a szépségért vettem társul magam mellé. Terhelten ravasz, irányomban azonban becsületes és lojális. Én a politika vasára ügyelek, melyet tűzbe tettünk; ma a rendőröket kenegetem és bűnvádi esetekben én vagyok a kijáró. Honoráriumomat megosztom a törvényszéki jegyzőkkel, szolgákkal, teremőrökkel, detektívekkel, rendőrökkel, azok felebbvalóival, mindig és mindenkivel, aki valamilyen ügyet felhajt a számunkra. A törvényszék előcsarnokában senki sem kerüli ki figyelmemet, mindenkit számba veszek, kezdve a törvényszéki elnöktől egészen a cipőpuccolóig. Ezzel szemben a polgári törvényszék Maxie birodalma, ahol ügyessége és ravaszsága a keresztkérdések feltevésénél máris irigylésreméltó hírnevet szerzett számára. De Maxie jól tudja, hogy attól, hogy a törvényeket kitűnően ismeri, egy newyorki ügyvéd még akkor is bátran éhenhalhat, ha ez okossággal és nagy ügyességgel párosult. Ezért bizony ő is belenyúl abba a szerencsezsákba, melyből a politika sorsjegyeit húzzák és váltókkal seftel. Duffy is, mint a bírák legnagyobb része, bíráskodása megkezdésekor nyakig ült az adósságban ... így volt ez Newyork akkori vad korszakában. Hogy valakit bíróvá nevezzenek ki, meghatározott összegbe került. Bírói állásokat egyszerűen fix áron adtak el, így például a legfelsőbb törvényszéknél egy bírói tisztség ára 35.000 dollár volt. Az ár olyan magas volt, mint a díjazás... Maxie rendszere igen egyszerű volt. Nem kért meghatározott szívességet, számára elég volt a bíró bizonyos jóindulatú elfogultsága... Nem volt másra szüksége, mint a bíró jóakaratára. A bírák csakhamar rájöttek, hogy szinte teljesen veszélytelen volt, ha az ő javára ítélkeztek. Mert Maxie nem volt ügyetlen. Jól felkészülve ment be a tárgyalóterembe, a zsebe tele volt bizonyítékokkal, tele volt hasonló ügyekben történt döntvényekkel és éles okfejtéssel bizonyította mindig az igazát. Előbb jogcímet szerzett a bírák feltétlen jóindulatára, de azután az alaposan átgondolt és előkészített esetekkel becsülésüket is megszerezte, ami egyben feltétlen biztossá tette fellépését, így a bíráknak nem kellett attól félniök, hogy igazságtalan ítéletet hoznak és nyugodtan nézhettek egy esetleges ítéletük ellen a magasabb bíróságnál beadott revízió elé. Maxie gondoskodott arról, hogy minden esetben elég hátsó ajtó maradjon nyitva. A bírák szerették. Ő bezzeg nem hagyott mindent a bírákra. Maga irányította a tárgyalás menetét a biztos vizekre s a végén senki sem tudta, hogy miből is indult ki tulajdonképpen és hova fog kilyukadni. Nemsokára már olyan hírek keltek lábra, hogy maga Maxie fogalmazza meg a bírói ítéletek indokolását s így egész sereg olyan döntvényt hozott, melyeknek titkos felhasználhatóságát csak ő maga tudta... Ha ké-