Korunk, 1937. július-december (12. évfolyam, 7-12. szám)

1937 / 7-8. szám - Berkó Sándor verseiből

Berkó Sándor: Versek 629 Ezeken felül egy két hónap múlva újabb pénzt szednek össze, hogy az új pártnak tartalék­alapja legyen. — Agyon fogom vágni azt a malacot — mondta a sötétben Tímár. — Négy esztendeig hiába fizettem árendát. Veres általa adta ki a földieket, valamit az a gazember is felfogott, a többi földet ő adta ki nekünk: mi csak fizettünk, a végén se pénz, se föld, se termés. Minden ráment a gaz­emberségére. __ No, jóéjszakát!­­Kezet fogtak a sötétben és szétváltak. Elállt az eső, kiderült az ég. BERKÓ SÁNDOR VERSEIBŐL PIHENÉS Dermedten, mint az alvó szántóföldek a puha hó alatt, fekszem s a békés pihenés percei szitálnak rám havat. Szemem lecsukva, lázadó szivemből kihalt a jó s a rossz, gondolataim tíz remegő ujja csomókat nem bogoz, ■ melyeket színes vágyaim s az élet szőtték durván körém, — most nem tüzelnek ifjú lázadások, hogy túllépjek körén e hálának; szivemnek mély zugában csend van, alig piheg,­­­­kifeszített, kék szárnyakkal, felettem, a világ e­ideg ... Röpke perce a végtelen időnek, ó, drága nyugalom! Tudom, tavasz jó­s langyos sugarai szikráznak a havon, szemem felpattan, mint a föld méhében a sok-sok csöppke mag, a drága leplet letépi szivemről kegyetlenül a nap, a nap, mély fénylő arccal a messzeség kékségébe mutat: — Mögötte ezer sejtés bontja szárnyát, arra visz az utad; lehajtottfejü, szomorú parasztok vetik a földeket; ébredj! s felettük tüzes madarakként keringjen éneked.

Next