Korunk, 1939. július-december (14. évfolyam, 7-12. szám)
1939-12-01 / 12. szám - SZEMLE, BÍRÁLATOK - Szentimrei Jenő: Pálffy János emlékezései
1036 kiül való, hogy míig a polgári származású kiadók a főrangú emlékírók művei felé fordultak nagyobb figyelemmel, addig a főrangú Mikó gróf jónéhány polgári származású emlékíró pompás művének közreadásával tett megbecsülhetetlen szolgálatot a későbbi történetíró nemzedékeiknek. Milkló tette hozzáférhetővé többek között a marosvásárhelyi Borsos Sebestyén, Nagy Szabó Ferenc és Borsos Tamás memóriáiéit, melyeik ellenkező szemszögből mutatják be a történeti Erdély eseményeit, mint főrangú kortársaik. Ezek az egyszerű székely polgárok, akik közül Borsos Tamás portai követi tisztségig vitte Bethlen Gábor alatt, előadásában talán fogyatékosabb eszközökkel dolgoznak, az események áttekintésében és ezek arányainak felismerésében talán esetlenebbek, azonban a székelységen és általában a közrenden esett injuriák feljegyzésében hitelesebbnek látszanak s nem egy leírásukkal megrázzák a mai olvasót is. Mikó Imre az abszolutizmus éveiben sorozatosan és tervszerűen tárta a tudományos világ elé az Erdélyi Muzeumegylet levéltárának nagyértékű emlékirat-kincseit s ezt a munkát szerényebb mértékben később a muzeumőrök közül Szabó Károly, Erdélyi Pál, Gyalui Farkas é® Kelemen Lajos folytatták, de befejezéshez ők sem tudták juttatni. Még mindig van mit kibányászni onnan s még mindig termésaranyra lehet bukkanni más, kevésbé nemes ércek társaságában. Más kérdés, hogy ebből a forrásanyagból mikor és mennyi kívánkozik a tudományos világ és mennyi a nagyközönség keziébe. Az ilyen szubjektív természetű feljegyzések értékét, hitelét csak az oknyomozó történetrás módszereivel lehet elbírálni. A nagyközönség történeti judiciuma azonban vajmi fogyatékos. Régi emberek leírt dolgait legtöbbször bírálat nélkül hajlandó készpénznek elfogadni, amikből sok veszedelem származhat, jelenkori közgondolkozást kialakító vonatkozásban. Az Erdélyi Szépmíves Céh, mely a szépirodalom sorozatos kiadványai mellé újabb terv szerint tudományos munkák kiadására is vállalkozni kezd, ezek elsejéül Pálffy János emlékezéseit bocsátotta közre a közelmúltban, két testes kötetben, nagy nyereségére a történettudomány búvárainak, a történeti tárgyakat kedvelő szépíróknak és nagy veszedelmére a nagyközönség ismeretszomjáinak. Pálffy János nem mindennapi érdekességü alakja Erdély történetének. A terebélyes udvarhelyszéki, tarosafalvi Pálffycsaládnak mindeddig legtekintélyesebb tagja, ki a reformkori erdélyi diétán hangadó szerepet játszott. Később, Erdély uniójának kimondása után, az első magyar felelős kormány mellett működő országgyűlés alelnöke lévén, nagy súllyal folyt vagy folyhatott volna be az egyesített két ország politikai életébe. Kossuth előbb a pénzügyi tárcánál alállamtitkárságot ajánlott fel neki, hogy Erdély ezáltal is nagyobb súlyú és számarányú képviselethez jusson a kormányban. Deák szieptenbirséggel — kúriai bírói állással — kínálta meg, azonban az új képviselőház megalakulásánál, melynek előértekezletén Erdély részéről egyedül Pálffy volt jelen, első alelnökinek jelölték, ami jobban hízeleghetett hiúságának és politikus vérmérsékletének s ezért inkább az alelnökség elfogadása mellett döntött. Mikor az események forradalmi iramba lendültek, Pálffyt már egy kormányzó triumvirátus tagjaként kezdték emlegetni Kossuth és Nyáry Pál mellett. Végülis a hattagú honvédelmi bizottmányba kerül s mint Kossuth legszűkebb tanácsadói egyikének módjában volt az események menetébe közvetlen közelből betekinteni, sőt befolyni, bár ettől az időtől kezdve inkább ellenzéke, mint támogatója Kossuthnak. Mikor Kossuth drámai helyzetekben hallatlan szónoki erőfeszítésse igyekszik menteni a menthetőt, Pálffy saját feljegyzése szerint beéri azzal: „fia hallgattam és szán-