Korunk, 1939. július-december (14. évfolyam, 7-12. szám)
1939-12-01 / 12. szám - SZEMLE, BÍRÁLATOK - Gaál Gábor: Asztalos István: Elmondja János
SzemleBírálatok 1101 Kellemes a nyugodt, tiszta, duzzadó fölény. Ráhajolva becézgetem: Édes kis dögöm! Gyenge vagyok! — ő még gyengébb — s ezért megölöm. (Berkó Sándor) ASZTALOS ISTVÁN: ELMONDJA JÁNOS (Erdélyi Szépmives Céh.) Első könyv, ez az elsőség azonban alig vehető észre, olyan higgadt és kimért, olyan érett és sima a megírása. Hogy azután szerzője fiatal, az meg egyáltalán nem látható e könyvön és az sem, hogy a szerző nem értelmiségi, hanem inkább munkás, sőt ez az utóbbi tapasztalható a legkevésbé a tollán. Ez a toll máris megtévesztően biztos, sehol sem darabos, sohasem érdes, véletlenül se nyers. Hajlékony, puha, semmivel sem klüzsködő, sima toll ez s hajlékony, az anyag és forma ellenállását sehol sem érző kéz vezeti, néha mármár művészé... Már-már művészi a mesélő, előadó hang megölése, végig tartása, el nem ejtése, ahogy bizonyos Kasza János, senki semmi ember horizontjához tapadva elpergeti előttünk János életnyomorúságát, sodródását, veszkődését a szegénységiben, soha még véletlenül sem esve ki ebből — az akár megéltekből, akár fetaláltakból táplált, de — a szerző részéről vállalt fogásból, magatartásból. Ezért máris megállapítható szerzőnél bizonyos fejlett artisztizáló hajlam és kisforma érzék. Természeteskönnyedséggel alkalmazza pl. a rövid fejezet- s a nem túlságosan csattanó poén-technikát. Ilyen novellisztikai rajzok, történetdarabok üveggyöngyláncából állítja elő a regényt. Eléri így, hogy az egész lánc csillog, meg minden szem külön-külön. Az sem mondható, hogy ökonomiátlanul fűzné gyöngyeit össze. Ám amilyen előnye ez a technika lapban, tárcában, egy lélegzetre, olyan laza tartású hosszan, regényben. Te®em fel: leszoktatja az irőt az igényesebb jellemábrázolásról, a kimélyítő helyzetrajzról s a feszültségalakitás magasabbrendű feladatairól. S tényleg ezek nélkül is prezentálja regényét. Kirajzolatlan, vázlatos, anekdotikus igy, sajátos technikája révén az egész. Ez a technika szükségszerűen rengeteg történetet, rengeteg figurát sodor fel, de egyik kialakítására se jut se hely, se idő. Holott meglepő helyzetek nyersanyaga bukkan elő s egy csomó, az erdélyi magyar irodalomban eddig ismeretlen, az erdélyi életben viszont ismert figura. Főleg ezeknél az alakoknál (a Nagy András félékre gondolok) derül ki e technika csődje. Ez a technika u. i. — ugyancsak szükségszerűen — mindent elsiet, kimond, holott mindennél meg kellene állapodnia, meg kellene csinálnia. Mindenesetre az ilyen Asztalos űzte eljárás a regényírás könnyebbik vége. Az egésznek talán az a magyarázata, hogy „elmondja“ János, holott a szerzőnek kellene megcsinálnia. Úgy mondhatnám ezért, hogy az irodalmat ne bízzuk Jánosra, mert Jánostól csak érdekes és megható, a formálás és jelentés szempontjából azonban korántsem kielégítő anekdotákat, dokumentumokat kaphatunk. S amennyiben az író azt akülönben csak helyeselhető fogást választja, hogy maga János mondja el, akkor tényleg tegyen úgy (mint Asztalos is), hogy csak János beszél, azaz tényleg vegye át a hangját, de közben ne feledkezzék meg a maga külön írói mivoltáról. Ez az írói mivolt viszont nemcsak abból áll, hogy nagyszerűen bele tudjon bújni Jánosba, a szemével lásson és az indulatával haladjon s még átvegye a szája mozgását is, az „es“ meg a „mák“, az ,,ejsze“ meg a „no“ és a ,,bé“ örökös gargarizálásával, hanem abból is, hogy ő maga megmutatkozzék: irás- és alakitó-kulturáján kívül a mélyebb összefüggések ama művészi eszközökkel történő éreztetésével, ami nélkül nincs műalkotás. Ezért nem helyes ha az iró kényelmes és enged a napok divatának s elhiszi, hogy csak a népi figura a világ, a népies fordulatosés az irodalom s a szó