Korunk, 1939. július-december (14. évfolyam, 7-12. szám)
1939-08-01 / 7-8. szám - Mai magyar költők
PIAI MAGYAR KÖLTŐK BERKÓ SÁNDOR: NEM VAGY MAGADBAN . A holdat csak egy satnya fényszál himbálta a Duna felett. Álmos szemekkel pislákoltak túlnan a budai hegyek, szél is alig fújt, mozdulatlan aludtak lenn a csillagok, ds néztem, mily bután botladoznak rajtuk keresztül a habok. Álltam a hídon egymagamban, unottan gyűrve kalapom, s oly mindegy volt, hogy azt, avagy a saját testemet dobom mélybe, midőn ott lenn, alattam, hirtelen megcsobbant a hab. Porszem? Kavics? Minő hatalmak gúnyolnak ki és játszanak velem? Vagy...— furcsa tünemény — ismét csobban és újra csend. S egyszerre, mintha minden sátán e csobbanáson át üzent volna felém, a szél megindul, hab habra lap, a csillagok riadt fényét égig dobálják a láncukat tépő habok, surran a titkos üzenet, csillagon, folyón, égen át, ■sóh gyáva lélek, gyatra hős, üdvözöld testvéred szavát! Nem vagy magadban, nézd, a híd alatt hány csobbanás ízen. Kiálts te is és add tovább, felhőn, hegyen, erdőn, vizen, a szót, mi itt huhog az éjben, szépítve szegénységedet. Álltam a hídon mozdulatlan, mint bűnére eszmélt gyerek, csak úgy, magamban ismételve a szél elhaló szavait, s, kiálts te is, motyogtam lágyan, csak épp, hogy mondjak valamit.