Korunk, 1939. július-december (14. évfolyam, 7-12. szám)
1939-12-01 / 12. szám - SZEMLE, BÍRÁLATOK - Forgács Antal: Egy elfeledett magyar író: Justh Zsigmond
1094 Szemle. Bírálatok arra, hogy a szenvedésnek nemhogy el kell élnie az élet iránt nyilatkozott akaratot, hanem ellenkezőleg, ebből kell meríteni erőt az életre és a tettre.“ Ugyanezzel az ízlésbeli s művészi magatartással közeledik a parasztsághoz. Kora primitív általánosító, csak felületes, „népies“ típusokat ábrázoló paraszt irodalmával szemben őt is a lélektani problémák érdekük elsősorban: a darabos külső és az egyszerű életformák mögé rejtőző ziláltság, a megbéníthatatlannak hitt ősanyag lázadása. A Gányó Julcsa parasztjai fizikailag tarlani egészségesebbek, mint a Párizs elemeinek arisztokratái, de éppen olyan kifinomult idegzetűek. Csupán a halálfélelmet nem ismerik, s Justh szerint éppen e halálfélelemnélküliségük a legdöntőbb bizonyíték életerejük — s ha valaki egyszer e nyersanyagot megfelelően alakítani tudná — fejlődésképességük mellett. Alakítani a nyersanyagot! Justh Zsigmond Szenttornján színházat építtet és béreseiből s a birtok körül lakó parasztokból szinészcsoportot alakít. Plautus Kincsét, Shakespeare Makrancos hölgyét és Moliére képzelt betegét játszatja műkedvelőivel. E kísérletnek Franciaországban nagyobb a visszhangja, mint Magyarországon. Polignac gróf — aki különben Justh társaságában anthológiát állított össze Poesis Magyaros címmel — cikksorozatot ír a magyar parasztságról és ezekről az előadásokról a Figaróba. Justh egyik barátja, Rózsa Miklós, pedig így számol be a Kincs bemutatójáról: „Soha el nem felejtem ezt az előadást. Negyvenkét éve, de még a szereplő személyek neve is az eszemben van. Gombos Mihály, Rétes Mari, Györki Jóska s az utolérhetetlen naiva, Máriámé, mintha csak tegnap játszottak volna előttem. Milyen természetességgel mozogtak azokaz emberek, mily fesztelenül társalogtak, milyen egyszerű pllaszticitás volt a taglejtéseikben,— a magyar ember tudvalevőleg nem gesztikulál miami erősen — s micsoda őszinteség a nevetésükben, mily zordon fenség a kitöréseikben.“ Justh pedig így ír az előadásokról a Magyar Szalonban: „Úgy érzem magam, midőn ezzel a néppel vagyok szemközt, mintha, az antik Görögországban lennék, mert hisz itt élet és játék, valóság és művészet összesimul. Van valami a népem világnézetében a régi görög szellemeiből, amely élni szeretett, mert szerette a napfényt, amely sztoikus volt az elmúlással szemben, mert természetesnek találta mindazt, ami létezik s a lét jelensége, igy a halált is.“ Imre Justh parasztszemléletének magyarázatja. A dekadencia vonzódott benne az erőhöz, a halálra vált szomorúság az életkedvhez. 4. Justh Zsigmond a magyar irodalom egyetlen Proust-i alakja. Nem kissé megkopott s ma már nehezen olvasható műveiben az, hanem személyében. Talán az első olyan prózaírónk, aki az „elhivatottság“ öntudatot növelő, de gyakran csak önállítatást szolgáló érzése nélkül csupán az írás nehéz gyönyörűségéért s az arcképgyűjtés szomorú szépségéért alkot, akár nagy francia kortársa. A Gányó Julcsa, a Delelő s a Puszta könyve (franciául is megjelent Livre de la Pousta címmel) hősei parasztok, de két legjelentősebb s művészileg legteljesebb regénye a Faimus s a Pénz legendája, az akaratgyengesége, enerváltsága s a fejődő, alakuló társadalmi viszonyok következtében széthulló arisztokrácia és dzsentriosztály körében játszódik. Amiképpen Proust, ő is arisztokrata barátai halványan derengő, de részleteik