Korunk, 1940 (15. évfolyam, 1-9. szám)
1940-09-01 / 9. szám - SZEMLE, BÍRÁLATOK - Berkó Sándor: Három külföldi regény
80H rázslatos lendület, ha ugyanennek lehet nevezni az egyhangúságot. Egyhangú — ezt a jelzőt tudnám a címfelirat elé csempészni. De kinek, minek az egyhangúsága ez? Gondoljunk a víz alatt úszóra, amint súlyából veszítve, imbolyogva, süketen és hangtalanul, kissé áléivá és tompultan siklik a lassan sodródó folyóban. Virginia Woolf alakjai: az örök ember, regényének eseményei: az örök idők ebben a hullámzásban lebegnek. Lehet ez egyhangúság. Lehet. De lehet-e ez az egyhangúság az élet irrealitása? Mert az csak nem irrealitás, hogy vannak percek az életünkben, amikor mi is viz alá bukó úszók vagyunk s életünk teljességét csillanó fényjelek, színek, hangok, sejtelmek, emlékek, egyetlen szóval: benyomások teszik életté? Mert ne higgjünk Virginia Woolfnak: ha ő az egész életet formálta erre a mintára, mi csak anynyit vegyünk át belőle, amennyi egy része ennek az időzuhatagnak. S ha így teszünk, rájövünk, hogy ez a „szeszélyes irói kaland“ nagy igazságok felé mutat, — az apró mozdulatok, a rövid lélegzetvételek, a letompított tudat világába, a való élet egy darabjába. Születünk, élünk, meghalunk — az idő gáncs nélkül rohan tovább, egyhangúan, szüntelenül, — figyelmeztet fájdalmas cinizmussal Virginia Woolf. S ahogy ezeket a „féligazságokat“ el is tudja hitetni velünk, az csodálatosan újszerű, művészi és remek. * C. F. Ramuz szintén először jelentkezik magyarul. Könyve, az Üldözött vad (Révai-kiadás) kisregény, s nem értjük, ha már a kiadó rászánta magát arra a dicséretes vállalkozásra, hogy Ramuzt magyarul megjelentesse, miért éppen a legkevésbé jellemző munkát választotta ki abból a nagyszerű gyűjteményből, amely az új francia regényirodalom egyik legmegbecsültebb, legeurópaibb terméke? Az „üldözött vad“ (eredeti címén: Jean Luc persécuté) a lélekrajzi regényeknek abból a fajtájából való, amely szinte már l‘art pour l‘artszerűen akarja elénk tárni az emberi indulatok és passzív érzelmek nagy káoszát. Egy svájci paraszt a hőse ennek a lehelletfinom történetnek, az üldözött Jean Luc, akit felesége hűtlensége az őrületbe, végül pedig a halálba kerget. így, hallásra, nem valami igényes regénytéma, de nem is ezen a hangsúly. Ennek a könyvnek levegője van, hol derűsen nyugodt, hol fullasztóan nyomasztó levegője. Egy balladához hasonlítanám, amelynek már az első strófáiból megérezzük a tragikum súlyos légkörét. Nem benne valami Knut Hamsun-icsillogás, a lélek és táj testvéri ölelkezésének panaszos énekét halljuk; otthon vagyunk magunk is a kicsiny svájci faluban és mintha maga Jean Luc is régi ismerősünk lenne. És ebben rejlik Ramuz nagy írói ereje. Egy percig sem kételkedünk hőseinek valódiságában, hiszen a magunk indulatait, érzelmeit, élményeit éljük át újra bennük. S bár könyvében nem találjuk az élet „nagy fordulatait“, úgy érezzük — és talán éppen ennek ellenére —, hogy meséjének lefojtott egyszerűségében is a sors nagy tragédiáit borzongtuk át. * Louis Bromfield új regénye (Kilencvenes évek, Dante-kiadás) két nemzedék összeütközéséről szól. A „régi szép világ“ lassú elmúlása fénylik fel előttünk, naiv bájával, hangulataival, egy régi newyorki penzió ósdi öregjeinek eseménytelen napjaiban. Amolyan kedves, világtól elzárkózó társaság regényszerű rajzát kapjuk, öregedő hölgyek, aggastyán férfiak portréi vonulnak fel előttünk, külön-külön és együttesen, őket nem érinti az egyre növekvő város, a világ gyors tempójú alakulása, fölöttük megállt az idő ... "Egy tipikus amerikai szélhámosnak sikerül körükbe jutnia. Persze, a kilencvenes évek boldog nyugalmát kíméletlenül megzavarja a „modern kor“ e leleményes lovagja, aki a penzióból egyszeribe éjjeli mulatóhellyet alakít, annak minden meg Szemle, Bírálatok