Korunk, 1940 (15. évfolyam, 1-9. szám)
1940-01-01 / 1. szám - SZEMLE, BÍRÁLATOK - Korvin Sándor: Kodolányi János elbeszélései
hály munkás leányát, de vékony az ajtó... A vékony ajtó miatt nem jut hozzá, hogy feleségének valóságos férje legyen... Más: Hadiárvákat adnak ki kosztba (az Enyedi prikulicst, a kis testvérkéket egymás karjaiból tépik ki a kosztpénzre éhes asszonyok. Jani, a tizenhárom éves igen nagy evőnek tűnik, senkinek se kell, hát egy emberevő ,,prikulics“ karmai közé kerül. Végül a legfőbbképpen a könyvecske utolsó története: Lezsnyó, az öreg csavargó munkás, akinek végre sikerül egy klinikán felfedeztetni, hogy a benne lakó ,,ördög“ —a malária, de nem jut odáig, hogy gyógyíttassa, mert az ehhez szükséges szegénységi bizonyítványt élete végéig nem sikerül megkapnia. Túlzás volna azt állítani, hogy az ilyen jelenségek nálunk éppen mindennapiak, általánosan elterjedtek; talán azért is utal maga a szerző utolsó legkirívóbb történetében valami távoli, pontosan meg nem határozott „hegyvidékre“. Nem mindennapi történetek — de annál jellemzőbb példázatok. A három írás szuggesztivitása, egész művészi mivolta is éppen a demonstráció céljait szolgáló történet-konstrukció kerekségében, a stílus meggyőző folyékonyságában rejlik. Példázat, konstrukció, retorika szubjektivitása• nem szabadulhatunk attól a megérzéstől, hogy Nagy Istvánnak ezek a főkvalitásai. Hogy ezek határozzák meg már egész kialakult írói karakterét, hogy tehát a szerző legkiváltképpen: szatirikus. Erre utal színdarabja, külvárosi rajzai és közírői tevékenysége után most már ez a füzete is. Ezt mutatja minden írásának több sajátsága: a szónokiasságig menő líraiság, a keserű humor, stb. Szeretnők, ha ezt végképpen tisztázná magával a szerző is. Mert ha egészben véve kitűnő történeteinek hibáiról is beszélni érdemes, úgy ezek főleg onnan származnak, hogy a kiválóan kritikai szatírai tárgyat, realisztikus részletelemzéssel igyekszik feldolgozni és mivel nem jut el az ehhez szükséges igazán művészi helyzet- és ember-megjelenítésig, a kísérlet csak zavarja a történet különben hibátlan szerkezetét. Vagy-vagy. Ha tévedtünk volna, ha Nagy Istvánban van rá készség, hogy a művészi ember- és helyzetrajz minden eszközének felhasználásával teljes társadalmi rajzot adjon — ha van rá készség és arra van inkább tehetsége is, akkor erre az útra kell térnie, de akkor a szubjektív beállítottságból kell engednie, be kell állania — mint igazi realista elbeszélő — a tárgy mögé ... Biztos, hogy Nagy István ezen a válaszúton épp úgy nem fog eltévedni, mint ahogy nem tévedt el mindazon, ami eddig is írói és emberi feljutásának útjában állt. (Köves Miklós) KODOLÁNYI JÁNOS ELBESZÉLESEI. (József, az ács. Athenaeum kiadás, Budapest, 1939.) Az öreg, rokkant koldus besántikás a zalai kisnemesi kúria udvarára, megáll a veranda előtt, de el se rebegheti alázatos kérelmét a verandán üldögélő család felé, mert az Istent nem ismerő, szívtelen kényúr, a „nagyapa“ botját felemelve ráripakodik és szolgájával kergetteti ki az udvarból. Akkor ott a veranda asztala mellett a „kisfiú“ a harag és a méltatlankodás keblét repesztő érzésével küzdve, lassan felegyenesedik, úgy érzi, hogy a mennyezetig nő, szeretne valami retteneteset kiáltani, hogy az egész világ meghallja, mély lélegzetet vesz, de kiáltása talán soha sem hangzik el... Nem tudjuk meg. A kép: a zalai kúria, a zsarnok nagyapa, az öreg koldus és a kiáltani készülő kisfiú képe eltűnik, ahogy jött: a nyugtalan félálom látomásában. ..A sánta koldus ... — téved vissza az író. — Ki a sánta koldus? S miért kellett megnőnöm a mennyezetig^ 93 Szemle, Bírálatok