Korunk 1967 (26. évfolyam)
1967 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - KÁNTOR LAJOS: Kövek
Igazán nem vethetjük az első követ a régi görögökre, hogy nem becsülték eléggé a sportot. Myron Diszkoszvetője két és fél évezred során jelképpé vált, de az irodalom is megtette a magáét: nemcsak a versenyek emlékét, hanem a győztesek nevét s szertesugárzó dicsőségüket is kizengette, valóságos leszármazási táblázattal kísérve az eseményeket, melyben az istenek is helyet követeltek maguknak. Pindarosz, e műfaj klasszikusa — akinek ódás hangját a sportújságírók vették át, némileg kisebb történelmi-mitológiai felkészültséggel — így foglalja össze a kor és önmaga ars poeticáját: Nincsen irígyó, övé a dicséret, ki győz az Olümpián. A mi nyelvünk mind e dicsőség pásztora lenni kíván ... Úgy látszik azonban, már Pindarosz korában megvolt a hajlam a túlzásokra, elfogultságra, hiszen Xemophanész (Franyó fordítása szerint) igenis féltékeny Pista és Olümpia versenyeinek győzteseire, s kárhoztatja a „ferde szokás“-t, „ami lábra kapott most: többre becsülni az ész kincseinél az erőt“. Nincsen hát semmi új a nap alatt... Mert igaz ugyan, hogy a közbeeső évszázadok, évezredek mellékvágányra tolták a sportot (a gladiátorok küzdelmeit, de még a lovagi tornákat sem igen számíthatjuk ide), ám az olimpiai játékok felújításával s különösen az utóbbi két-három évtizedben ismét beköszöntött a sportversenyek aranykora. Santiago, az öreg halász, ez a tipikusan XX. századi hős, halászszerszámai mellett csak a nagy DiMaggio, a baseball-játékos példáját tudja a magáénak a végtelen tengeren, s amikor már lankadna ereje, kitartása, hozzá méri magát: „méltónak kell lennem a nagy DiMaggióhoz“. Persze, el lehet ezt intézni egy kézlegyintéssel, ahogy egyesek Hemingway „antiintellektualizmusát“ kezelik — de akkor mondjunk is le a „Papa“ és hősei s a kor megértéséről. Mert jól látja a mi költőnk, Szemlér Ferenc e „különös kor“ emberét, aki „rekordokon pihent meg és új csúcsokról pillantott le völgyekbe a lelke“. Beszélgetéseink során pszichózist szoktunk emlegetni, s talán sokszor szégyenkezünk is önmagunk előtt, hogy a sürgető tudományos munka, az íróasztalon toronymagasra halmozódott olvasnivaló vagy a 279