Korunk 1968 (27. évfolyam)
1968 / 10. szám - TALLÓZÁS - Gondolatiság vagy intellektualitás? (Napjaink, 1968. 8.)
és destrukturálódási folyamatok rendkívül bonyolult vegyüléke, amelynek tanulmányozása csak akkor válik tudományos jellegűvé, ha a folyamatok legfontosabbjai kellő módon elkülöníthetők lesznek egymástól“. Szabolcsi Miklós az egyoldalú és kizárólagosan szinkronikus vagy diakronikus módszerekkel szemben a kettő közelítése és eredményeinek kölcsönös hasznosítása mellett foglalt állást: „Tulajdonképpen maga az irodalmi szöveg is valamiféle útelágazás, ahol találkoznak és keresztezik egymást a különböző nyelvészeti, irodalmi és lélektani tényezők, s azt is mondhatnánk, hogy maga a szöveg e tényezők terméke.“ Az eszmecserék termékenysége nemcsak az ott támasztott vitákban, hanem a felvetett kérdések tovább gyűrűzésében rejlik, ezért is hasznos anyagának ilyen bőséges közreadása. Gondolatiság vagy intellektualitás? (Napjaink, 1968. 8.) Az egyre jobban szerkesztett, érdekes közléseivel a figyelmet magára felhívó miskolci lap júliusi számában ügyesen válogatott összeállítást közölt Fiatal romániai magyar költők címen, melyet Szakolczai Lajos ritkán tapasztalt alapos ismeretanyagra támaszkodó, értő cikke kísért Lászlóffy Aladár, Palocsay Zsigmond, Páskándi Géza és Szilágyi Domokos lírájának természetéről. Ez a válogatás is jelezte, jellemezte a szerkesztőség esztétikai törekvéseit, a következő számban megjelent, rövidségében is rendkívül jelentős eszmefuttatás pedig Hagyomány és intellektus címmel még világosabban tárja az olvasó elé a mai irodalmi fejlődés egyik kulcsproblémáját. A tehetséges fiatal irodalomtörténész, Bata Imre, tanulmányában különbséget tesz gondolatiság és intellektualitás között. „Közgondolkodásunkban — írja Bata — az intellektualitás a gondolatiság szinonimájaként használatos. De ez csak redukció. Esztétikai kontextusban különösen az. Mert a gondolatiság számonkérése akár a szépprózától is az emóció és a kitüntetetten esztétikus jegyek alárendelése valaminek, ami nem par excellence emocionális és esztétikus, noha ez is, az is minden emberi megnyilvánulás kísérője. A gondolatiság mégis sokkal konkrétabb, semmint azonosítható lenne az intellektualitás fogalmával, mely általánosabb kategória. Minden ember gondolkodik, a gondolatiság ilyen vagy olyan mértéke minden emberi tevékenység állandó kísérője. A gondolatot nem sajátíthatja ki az entellektüel. Másrészt azonban az entellektüel eléggé szembetűnően különbözik gondolkodásban a nem entellektüelektől. De gondolkodásmódjának meghatározását meg kell hogy előzze entellektüel-voltának definíciója.“ Bata megkísérli ezt a definíciót: „Az intellektuális ember történeti produktum, s a társadalom sajátos állapotának egyfajta megnyilvánulása. Az intellektualitás totálisan meghatározott társadalmi szituáció megvalósulása. Szemben a természeti életformát élő emberrel, kire a természettel és a kollektívummal való közvetlen kapcsolat a jellemző, az entellektüel mind a természettel, mind a kollektívummal közvetett, áttételes kapcsolatban van. Az intellektuális embernek az életformája negatív, világképe nyitott, személyiségéhez van distanciája, mert a közvetettség magával kapcsolatban is érvényes. Az intellektualitás a kapitalisztikus fejlődés következtében előállt idegenség, tárgyiasság következménye is, tehát az intellektuális ember duplex is, de e megkettőzöttségnek tudatában van.“ A tanulmány vitába száll azokkal a nézetekkel, miszerint a modernség, az intellektualitás hagyományellenes volna. Persze, a hagyományokat is összetettebben kell látnunk, értékelnünk. „Minden meggondolás arra vezet, hogy jelen időnk hagyományszemlélete ne legyen kauzális, ne síkban elgondolt, ne statikus egységeket, egymástól elszigetelt és formális logikai rendbe fogott múlt-elemeket keressen, hanem dinamikus időstruktúrákat, réteges állapotokat, térszerűségeket, a mobilis jelenhez illő változatos és réteges historikumot idézzen fel a múlt végtelen mélységeiből. Egy táguló világkép táguló körökön keresheti a maga időbeli alapjait. Mindent akarhat, csak véglegességet nem. Mert végleges megoldások nincsenek. A kultúra időbeli egyetemessége kizárja a véglegességet és a lezárást. Minden analízis újakat követel, s egy-egy megkockáztatott szintézis ismét csak kérdőjeleket támaszt.“ Batát esztétikai meggyőződése nem vakítja el, s figyelmeztet rá: „nem feltétlenül az a legmagasabbrendű, ami intellektuális. Az intellektuális elem a műben szükséges korszerűség, de nem értékkategória. Az esztétikai érték mélyebbről, egyetemesebb forrásból ered, de ezen egyetemesebb forrás jelenléte csak könnyíti az intellektus alkotó tevé