Korunk 1969 (28. évfolyam)

1969 / 9. szám - SZILÁGYI JÚLIA: Pillantás a csúcsról (A hetvenöt éves Déry Tibor)[Teljes szöveg (HTML)]

kiszolgáltatottabb, hogy felidézi kiszolgáltatottsága és szolgálata történetét. Olyan szabad, amilyen csak az lehet, akinek nincsenek titkai. Már nincsenek, megvallotta őket. Nem bírónak és nem pribéknek, hanem mindenkinek: a jóknak és a rosszak­nak, a gyanakvóknak és a hiszékenyeknek, a tisztelőknek és az irigyeknek — mindenki megtalálja majd benne, amit keres, talán azt is, amit nem keresett. Nem kicsikart, keresztkérdésekkel a kellő mederbe terelt vallomás ez, hanem szabadon hömpölyög, vagy cikázik az emlékezés szabálytalan mechanizmusa szerint, a krono­lógia merev rendjének sem engedelmeskedik. Déry nem követi nagy elődeit az ön­életírás és önvallomás művészetében, akik többnyire a megtalált vagy annak vélt igazság birtokában vetik papírra életük eseményeit, tanulságait. Túl sok igazsággal és igazságtalansággal találkozott életében: óvatos. Pedig már csak egy dologtól tart. Az apodiktikum, a kinyilatkoztatás, a dogmatikus igehirdetés embertorzító, valóság- és művészethamisító veszélyétől. De ettől aztán nagyon. Innen a vélemény­­nyilvánítás, az ítélkezés már-már görcsös elutasítása éppen annak az írónak a ré­széről, akinél kevesen mondtak magyarul több igazat emberről, társadalomról. Polgárok és proletárok Századunk kezdetétől az igazat és nemcsak a valódit mondani emberről és tár­sadalomról, mindenekelőtt annyit tesz: beszélni a tőkés rend két alapvető osztályá­ról, pontosabban annak egyedeiről úgy, hogy kirajzolódjék az osztály képe, hogy az egyéni viszonylatokban felismerjük az osztályviszonyokat. Ez a terület nem volt éppen fehér foltja a magyar prózának Déry előtt sem. De vagy polgárok írtak pol­gárszemmel nézett proletárokról, vagy proletárok a polgárokról, úgy, hogy jószerével csak mint osztályról volt róluk ismeretük. József Attila teremtette meg személyében és művében azt a zseniális szintézist, melyben a proletársors döbbenetes erejű átélése találkozott a képzett és fegyelmezett marxista gondolkodással, magasrendű művelt­séggel (beleértve mindazt, ami a polgári kultúrában is érték). A magyar prózában ez a szintézis A befejezetlen mondatig váratott magára. Magyarázhatjuk ezt számos objektív és szubjektív tényezővel, melyek között közvetlenül társadalmi éppúgy akad, mint specifikusan irodalmi-irodalomtörténeti. A magyar társadalom struktú­rája, melyben egészen 1945-ig lényegében a feudális vagy félfeudális elem volt a döntő; a magyar polgári regény, mely a XIX. században már kiteljesedett nyugati­tól eltérően éppen a két világháború között vált Németh László, Babits, Kosztolányi, Márai kezén európai rangúvá; Móricz és a népi írók érdeklődése, akik a magyar társadalomnak már említett szerkezete okán elsősorban a parasztság felé fordultak. És említenék még egy olyan szempontot, amely éppen Déryt tette a véletlen és a szükségszerű találkozásának kiválasztottjává. Hogy egy-egy jelenség, folyamat, törté­nelmi pillanat lírai lereagálása milyen előnyben lehet és van az epikai szintézis nem csupán távlatot, de fizikai időt is igénylő követelményeivel szemben — nem szorul bizonygatásra. S ha időt mondunk, arra a bár minimális anyagi független­ségre is gondolunk, amit nem nélkülözhet a nagyobb szabású prózai vállalkozás szerzője. Aki ezzel abban az időben rendelkezhetett, annak többé-kevésbé tisztes polgári egzisztenciát kellett a magáénak tudnia. Ezt a fajta beilleszkedést a polgári rendbe nehezen lehetett összeegyeztetni a polgári rend megdöntésének azzal a táv­latával, melyet egy következetesen és átfogóan megszerkesztett — vagyis szocialista ihletésű — társadalmi regény sugall. Igen sok tényezőnek kellett találkoznia, polgá­rok és proletárok beható, elméleti és tapasztalati ismerésétől egy igazán nagyszabású regény megírásához szükséges műveltség — esztétikai és lélektani, nem utolsósorban pedig érzelmi kultúráról van szó — birtoklásától a több éves megfeszített alkotó munkához elengedhetetlen létminimum biztosítottságáig és — last but not least —

Next