Korunk 1969 (28. évfolyam)
1969 / 8. szám - TÉKA - Petőfi Sándor: Költemények - Fekete Sándor: Petőfi, a vándorszínész
egyik legbonyolultabb formája a nevetés. Mit kezdhet az elmélet ezzel a hatványozottan bonyolult jelenséggel? Az elméletek mulandók, a kacagás örök — idéz Balázs egy amerikai szerzőt, ki ezekkel a szavakkal mond szentenciát mintegy hetven általa elemzett humorelmélet fölött. Nem vitás, hogy ez a híres fausti sorokra emlékeztető, életvidám szkepticizmus az elmélet potenciájában megkísérti mindazokat a humorelmélettel foglalkozókat, akikből még nem veszett ki a humor. És szerintem ez a derűs szkepszis sokkal rokonszenvesebb, emberibb és legfőbbképpen bölcsebb az öntelt szellemi akarnokságnál. Bármenynyire is furcsának tűnhet, a magam részéről a könyv legsikerültebb részeinek azokat a fejezeteket és paragrafusokat tartom, amelyekben még akkor is, ha a szerzőt magával ragadja a rendteremtési, rendszerezési, tipologizálási hév, fel-felbukkan egy kis kérdőjel, egy kis fenntartás, egy kis szkepszis, egy „lehet, hogy másként van“. (Ha szabad egy régi és klaszszikus viccet parafrazálnom — és lévén humorról szó, ez itt talán megengedhető —, számomra mindig rokonszenvesebb, amikor azt mondják, lehet, hogy a humor nem olyan, mint egy kút, mint az, amikor ellentmondást nem tűrően közlik, hogy a humor olyan, mint egy kút.) Sohasem annyi, hogy megkérdőjelezze magának az elméleti kutatásnak a szükségességét és hasznát, hogy agnosztikussá váljék, csupán annyi, hogy az elmélet szürkeségét közelebb színezze az életfa zöldjéhez. És korántsem véletlen, hogy ez egyáltalán nem árt az elméletnek, hanem ellenkezőleg, az őt megillető koordinátákba helyezi és fejlődésében serkenti (hiszen nem véletlenül volt Marx kedvelt jelmondata: „De Omnibus dubitandum“). Ahogy Balázs írja: „Az elméletek mulandók — ez igaz. De vajon minden újabb, a régit csak egy millimikronnal is meghaladó magyarázattal, a pozitívumok szintézisével, egyes hamisnak ítélt tézisek bírálatával, a marxista filozófia elveinek e területre történő alkalmazásával, a marxizmus klasszikusainak gondolkodásmódjában vagy egyes megállapításaiban rejlő értékek feltárásával nem jutunk-e közelebb a jelenség megértéséhez? Erre a millimikronra vállalkoztunk abban a meggyőződésben, hogy mélységesen agnosztikus az az álláspont, mely szerint a nevetés elméleti-filozófiai megértése lehetetlen.“ A nevetés elméleti-filozófiai megértése kétségtelenül lehetséges — ezt bizonyítja egyébként Balázs könyve is —, ez a megértés azonban, egy lenini kifejezéssel élve, állandó és vég nélküli közeledés a tárgyhoz. Éppen ezért dicséretes, hogy Balázs legtöbb tételét feltételes módon fogalmazza meg, jelezve, hogy nem szentenciákat és megoldásokat kíván nyújtani (ezt nem is tehetné — hogy a témakörben maradjunk — a nevetségessé válás veszélye nélkül), hanem szempontokat a tárgyalt kérdések megközelítésére. A szerző vállalkozásából szükségképpen következik, hogy könyvének első nagyobb fejezetét a humorelméletek történetének szenteli, pontosabban a filozófiatörténet nagyjainak a humorra vonatkozó nézeteit ismerteti. Platón, Arisztotelész, Hobbes, Kant, Bergson, Csernisevszkij, Hegel (Freud kissé disszonánsan illeszkedik ebbe a sorba) humorelméleteit vizsgálva téka Petőfi Sándor Költemények Romániai magyar könyvkiadásunk ezzel a két vaskos kötetnyi Petőfi-verssel tiszteleg a százhúsz éve Fehéregyháza végében meghalt költő halhatatlan emléke előtt. A korától elválaszthatatlan és minden időkben, a világ bármely táján mindig időszerű költő verseit ajánlva idézzük Lászlóffy Aladár előszavából: „A kor készüléke előtt ülve, ki Petőfit hallgatja, meghallgatja a huszadik század utolsó harmadában — a legtisztább és legvalódibb szellemi izgalmainkon iskolázik, élővel érintkezik, igazsággal és emberi nagysággal erősödik. Mert anyanyelvének és a világnak egyaránt igazi, teljes értékű fia volt, mert nemtúlón korszerű és modern értelemben mély az ő költészete.“ (Irodalmi Könyvkiadó, 1969.) Fekete Sándor Petőfi, a vándorszínész Petőfi Sándor színészpályályáról az irodalomtörténetírás mindezideig túlnyomórészt elmarasztaló véleménnyel volt. Életének ezt a szakaszát mint sajnálatos kudarcot tárgyalták, s zavart mentegetőzéssel magyarázgatták, hogyan volt lehetséges egy ilyen önfélreismerés. Fekete Sándor most újravizsgálja Petőfi színészi pályafutását, s egészen új eredményekre jut. Kiderül, hogy a Petőfi színészi balsikereit szégyellő koncepció egy sereg olyan tényt temetett el, amelyek — a szerző által felkutatott újakkal együtt — épp ellenkezőleg, Petőfi nem egy színészi sikeréről tanúskodnak. Fekete fő vonásaiban rekonstruálja Petőfi színészi útjának