Korunk 1971 (30. évfolyam)

1971 / 2. szám - SZEMLE - KÁNTOR LAJOS: Az irodalomtudomány ígérete (Kövek)

KÖVEK • 1971 Az utóbbi egy-két esztendőben mintha mozdult volna valami. Ha nem is feltétlenül mint megvalósítás, de mint igény és lehetőség, ilyen biztató jel a kismonográfia-sorozat. Csehi Gyula Klio és Kalliopéja, valamint Modern Kalliopéja lenyűgöz a vállalkozás méreteivel, a két könyvben felhalmozott ismeretanyaggal. És azóta, 1969 végétől, 1970 elejétől, régeb­ben nem tapasztalt ütemben, egymást követik a már nemcsak publi­cisztikai, hanem irodalomtudományi számbavételt elváró tanulmány­­kötetek, tudományos igényű gyűjtemények. Bizonyára korai volna 1970-et az irodalomtudomány évének kikiáltani, hiszen „az év műfaja“ címre a dráma pályázik, teljes joggal — reményünket azonban, hogy nemcsak egyes kutatóink, nemcsak egyes kiadványaink lesznek, de irodalomtu­dományunk is, azt hiszem, 1971 kezdetén már kifejezhetjük. És ez nem egy létszámban szűk szakma belügye; bővebb bizonyítás helyett azt említeném, hogy az év könyvsikerei közt szinte valamennyi irodalom­­tudományi jellegű kiadványunkat felsorolhatjuk — ha megelégszünk a könyvesbolti hiány negatív­ érvével.­­Vagy inkább a példányszámokat kellene ismét szóvá tennünk?) Legalább három ok indokolja, hogy elsőnek a Balladák könyvéről szóljunk; a legnagyobb kiadói sikerek egyike volt, s ezt a könyv belső értékei és külseje egyaránt szolgálták; a kronológia is a Balladák köny­vét tessékeli az első helyre, minthogy költészetünk lényegében ezekkel a csodálatos művekkel kezdődik; de ha az irodalomtudományi módsze­rek, megközelítések képezik eszmefuttatásunk alapját, akkor is Kallós Zoltán és Szabó T. Attila vállalkozását kell először méltatnunk, hiszen legrégibb s legmegbízhatóbb hagyományaink élnek tovább az ő tudo­mányos alaposságukban, igényességükben. Szabó T. Attila az adatgyűjtő nyelvész-professzor puritán szigorúságával, díszítgetést nem ismerő tárgyszerűségével éppen a balladagyűjtő hagyományt foglalja össze be­vezető tanulmányában, Kallós Zoltán pedig magukkal a balladákkal, az elsőközlésű ballada-változatokkal figyelmeztet rá, hogy mit eredményez­het az éveken át folytatott áldozatos, az önmutogatást kizáró, látványos­ságot nélkülöző „aprómunka“. Hiába, újra meg kell tanulnunk tisztelni az anyaggyűjtést, a biztos új adatok feltárását, amit már-már hajlandók voltunk a pozitivizmussal együtt lomtárba utalni. Ennek a következ­ménye volt nemegyszer mások adatainak-anyagainak „nagyvonalú“ és gyakran pontatlan átvétele, a tudományos megbízhatóság fellazulása. Ám a többévszázados irodalmi múlt újra-számbavétele nem jelenti kötelezően a régi irodalomtörténeti módszerek átvételét, a ragaszkodást a kutatás hagyományaihoz. Szigeti József A mű és kora című, a régi magyar irodalommal foglalkozó tanulmánykötetének legnagyobb tudo­mányos érdeme — konkrét bizonyítás-kísérletein túl —, hogy ki mer lépni a megszokottból, hogy szembefordul a pozitivista adalék-szemlé­lettel, de szembefordul a szociologizálással is, noha a kétévtizedes gya­korlattól (saját gyakorlatától is) nem könnyű maradéktalanul szaba­dulni. Bántóan didakticista megfogalmazásokkal és beidegződésekkel (például a pozitív hős keresésével és megtalálásával, Tamás deák sze­mélyében) még a Balassi-comoedia és szerzője című, egészében példaadó tanulmányban is találkozunk, itt azonban nem több ez pörsenésnél — a valóban mű­ központú és valóban komplex elemzés töretlen szépségéhez viszonyítva. Az a strukturalista tudatosság, amelyről e tanulmánykötet 305

Next