Korunk 1976 (35. évfolyam)
1976 / 11. szám - UTAK, ESZMÉK, VITÁK - ANGI ISTVÁN: A lehetséges metafizikája
lyán nem égnek el a csillagok). A lessingi Hamburgi dramaturgia elméleti erejét idézik színházelméleti írásai, amelyekben az írói-színészi munka szintjeit, a szerző szándékát, a művet, a róla szóló kritikákat, az előadás rendezését, a színészi teljesítményt, a közönség reakcióját olyan belső egységbe foglalja, hogy méltán nevezhetjük őket szinkretikus esszéknek. Egyszerre több vágányon versenyt futni a tárggyal, a halódó régi és a korán jött új partjai között, tragikus pátosszal övezi a szakíró sorsát. Mert tárgya: műveltségünk léte, de ez a lét saját írását is integrálja, az írás pedig önmagát felülbírálni már nem képes, beleszorul saját tárgyának létébe, és eltemetve a régit, vagy elsiratva a korán jött új pusztulását, maga is a régi része lesz vagy korai még az újhoz. Rácz Győzőt éppen lírai beállítottsága emeli túl a transzcendens tragikumán, kora és fegyvertára pedig mentesíti az elődök önostorozó iróniájától is, a tragikus pátosz jajkiáltásától is: ezen a ponton Rácz Győzőnél a fogalmi apparátust felváltja a szimbólum, az allegória világa. Lírába oldja kételyeit (Ősz), sóvárgását (Játék), boldogságát (Csodasziget). Vitáztak már azon, hogy ez a Rácz Győző-i lírai metafizika vagy metafizikai líra kit fed el, illetve kit emel ki: Rácz Győzőt, a lírikust, vagy Rácz Győzőt, a filozófust. Lukács György kifejezésével élve, úgy tűnik, a Rácz Győző-i írások műalkotás személyisége a líra filozófusát emeli ki, és túl a keresztkérdéseken az alapminőség éppen a líra és a metafizika mellettisége, az, hogy egyik minőség sem fedi el a másikat. Rácz Győző visszaadva a művészetnek ősi jogát, hogy érzékivé téve az eszményt, a lét csodáit filozofálja, saját bölcseletét, ennek a létnek totális megragadását iiritálja meg, és ezáltal kétszer is hódol az írás és közönsége előtt az érthetőség jegyében. A közérthetőség fogalmi harcát már megvívta (lásd Értelem és szépség: A művészet hozzáférhetősége), most erre a győzelmére építve tesz eleget a korigénynek akkor, amikor megláttatja velünk azt, amit a világban is, az írásban is nézünk: a létből fakadó eszmények szépségét és azt, hogy érdemes értük a küzdelem, amely a létben fogant írások valóságát, művészi, filozófiai, művészetfilozófiai írások létét az élő Valósággal szervezi bensőséges egységgé. Old és köt: lírája feloldja az esztétikum feszültségét, kioltva a groteszk és az eszményi konfliktusát, és köt: a valóság végtelenségét a legelőrehaladottabb eszmények távlataihoz erősítve. Líraian szólva, úgy tűnik, hogy a metafizika útja a gondolkodás birodalmában nemcsak végtelen, de védtelen út is. Végtelen út, mert a topológiailag nemvégesnek nevezhető közvetlen tagadását közvetett állítássá sarkosítja azáltal, hogy a lét és levél totalitásában fogalmazza meg a kellés távlatait, azt, hogy a lét csak értünk való lét lehet, hogy a levés csak a mi levésünk lehet. A folytonosság és megszakítottság dialektikájában a sok-sok nem-véges szakasz a végtelenné növekszik, melyben a pontszerűségek kilométerkövei hol a valóság, hol az eszmény szakaszát jelölik aszerint, hogy valósággá vált eszményeink újabb valósággá váló eszmények jelzőköveit rakják utunkon elénk. És védtelen, mert a bejutásra váró nem-véges útszakaszok nem mindenki számára beláthatók. És azok, akik nem hisznek az elérhető újabb nem-véges bizonyosságában, nem hisznek ennek a bizonyosságnak az előrejelzésében sem: a filozófiai kishitűek bajnokai ők, akik soha sem öltöztek nyílt harcok őszinte viseletébe, hanem valamilyen nem-metafizikus spanyolfal paravánja mögül támadtak rá a nádszálként védtelen finomságú eleven gondolatra. Minden időkben. Hol felemelték a praxis talajáról, hogy Anteusz módjára az űrbe, a transzcendenciákba fojtsák, hol az igen—igen és nem—nem dühringi dadogása kötötte gúzsba szárnyalását, hol saját reciprok értékévé süllyesztve szűk körű prakticizmusban fecséreltették el aprózó közelharcokban nagy erejét. Vagy pedig üres fecsegésnek minősítették. Csak úgy. A metafizikus gondolat líraisága éppen ezért a korán jött új tragikumát rejti borongós bensőségességében vagy ujjongó igazságtudatában, amelyet a konfliktusokból fakadó pátosz őszintesége erősít meg. Ellenségeinek mesterkedései azonban sohasem tudtak igazi antitézisekké emelkedni. Mert a metafizika, az „első filozófia“, ahogyan Arisztotelész nevezte, az „ember kiirthatatlan szükséglete“ (Kant) volt és maradt. És igaza van Rácz Győzőnek, ha a metafizika jelentéskörét líraira hangolja. Herder mondotta: a költészet régebbi, mint a próza; hozzátehetjük, a líra régebbi, mint a filozófia, de ennek ellenére vagy éppen ezért a líra filozofikus is. És csak a nem-filozofikus az, ami metafizika-ellenes és egyben metafizika-idegen is: összeférhetetlen vele, nem válhat konfliktusossá, mert nem hogy ellentétezésre, de még mellérendeződésre is képtelen. Külön világok. Ezért nem lehet vitájukat dialógussá emelni. Megcsökött monológusok, rövidzárlatok távolsági beszélgetések maradnak csupán, amelyekre Sartre