Korunk 1977 (36. évfolyam)

1977 / 10. szám - KOVÁCS SÁNDOR IVÁN: Gaál Gábor 1943. évi Szepsi Csombor-kiadása

a szellemben fogant írás látott napvilágot. [...] Például: Régi bírálatok: Bajza József a kritika szükségességéről (1937. 10. sz.), Szentimrei Jenő: író és polgár — Kölcsey halálának százéves fordulójára (1938. 7—8. sz.), Bányai László: Er­dély és a felvilágosodás (1939. 7—8. sz.), Szentimrei Jenő: A Kölcsey-századfor­­duló irodalma (1939. 10. sz.), Forgács Antal: Egy elfeledett magyar író: Justh Zsigmond (1939. 12. sz.), Balogh Edgár: A kétszázötvenéves Mikes Kelemen (1940. 9. sz.).“ Anélkül, hogy akár a folyóirat, akár a szerkesztő valamennyi fontosabb ha­gyományértelmező írását számba vennénk, csupán példaként utalunk rá, hogy a „távoli és közeli múlt“, a történelmi és irodalmi hagyomány metaforáinak Gaál Gábor mindig nagy jelentőséget tulajdonított, és kiváló érzékkel juttatta érvényre az értelmezés során­­mind a személyességet, mind pedig a korához szóló egyete­mesebb célzatosságot Pillantsunk csak bele egy látszólag meghökkentő tárgyú írásába, Machiavelli, a démon című esszéjébe (1927), meglepő analógiákat tuda­tosíthatunk! Az olvasatlan könyvek című, két évvel későbbi cikk felől közelít­hetünk hozzá: „Az egész szoba csupa könyvtest, könyvfedél és betű és zizegő papiros. Világod — mondom magamnak — papírból van. (Sajna!) ... Hol az éle­tem tehát és a valóságom? Ezek volnának?“ A vallomás több, mint cikket into­­náló rezignált lírai sóhaj: a literátor-életforma szorító nehézségeinek, egy sok­rétű, gyakorlatias, politikus szellem cselekvési korlátainak érzékeltetése. A kor­látokon a hangsúly, és nem is a könyvvilág korlátain, hanem azon, ami kimon­datlanul — vagy éppen kimondva így: „Hol az életem tehát és a valóságom?“ — itt rejtezhet. Arról hallgathat e sorokban Gaál Gábor, ami például Osvátnak megadatott, s neki sohasem, amiről ezt írta A Korunk éveinek margójára 1938- ban: „Az sem volt megnyugtató, hogy végül is vidéken jelentünk meg, s a Ko­runk szerkesztősége csupán négy szűk fal, ahonnan a szerkesztő csak levelekkel érintkezik a világ minden táján élő munkatársakkal.“ A Machiavelli-esszé is a „Hol az életem tehát és a valóságom?“ kérdésével birkózó vallomás. Mert ki beszél itt Machiavelliről, nagy hadvezérek és katonapolitikusok, egy Zrínyi és egy Sztálin kedvelt auktoráról? A politikus Gaál Gábor. A Tanácsköztársaság egykori katonája, az V. Vörös Hadosztály komisszárja, Lukács György tanácsadója, a parancsnokképző iskola hadügyi megbízottja. „A fegyverek kritikájával“ is szer­keszteni tudott Gaál Gábor. Ahogy a süket Beethoven önportré a Korunk betil­tásakor, nem más a Firenzébe visszatért Mediciektől száműzött köztársaságpárti Machiavelli sem, akinek történelmi alakját Gaál Gábor — Bécs, Berlin emigrá­ciója után Kolozsvárra térve — első Korunk-beli írása témájául választja. A maga életét és sorsát írja Machiavellijével: „Eredetileg, amíg szerepelt, szülővárosa, Florenz hivatalnoka volt, mint a Tízek mellé rendelt külpolitikai tanácsadó, ahogy ma mondanánk, külügyi államtitkár [... ] járt háborúkban és ütközetekben is [...], ismerte tehát [...] kora egész gyakorlati és történelmi valóságát [...]. E sürgés­forgásban fedezi fel azután a történelemcsinálás szinte egyetlen helyes módjának logikáját [...]. Sorsa azonban valószínűleg másképp fordul, ha a történelem nem vétei­­ki a nyeregből azt a politikai rendszert, melynek bizalmasa és­ csinálója volt. Florenzbe ugyanis visszatérnek a száműzött Mediciek, s így kerül, némi kínzások és börtönök után száműzetésbe [...]. Amolyan csendes emigráns lesz, ki egy kis faluban él, meglehetős szegényen­­ várva és epedve a politika fordu­lását, így koncentrálódott azután írásra, a cselekvés és az uralkodás elméletének kialakítására, az uralom helyett.“ Az egymásután szigorú rendjébe, de persze önkényesen összevágott sorok a forradalomra, politikusi szárnybontására emléke­ző Gaál Gábor vallomásai, akiből nem hunytak ki a politikai aspirációk, de aki­nek „élete és valósága“ 1927-ben már végleg „egy kis falu“, cselekvési lehető­sége pedig szinte csupán az írásra koncentrálás. Egy évvel később, 1928-ban Mi­kes Kelemen modorát utánozva fogalmaz Deáki levelet egy külországi csudabo­gárról, s ha itt inkább csak nemes stílustrükkről van is szó, az nem lehetetlen, hogy kezdeményezése belejátszott Tamási Áron ugyancsak levélformát követő Mi­­kes-esszéjének megszületésébe (Levél Mikes Kelemenről. Kolozsvárott, 1935. má­jus 1.). A Korunk utáni időszakból éppen csak említsük meg Árva Bethlen Ka­ta ... című Utunk-beli vezércikkét (1946), illetve gondolatgazdag kis tanulmányát, az Irodalmunk jellege és az irodalomtörténetírást Mindezek előrebocsátása után a Lepage kiadónál megjelent hatkötetes soro­zatot eleve a természetes, értő és érzékeny hagyománytisztelet, illetve a tudatos időzítés példájának kell tekintenünk. Szemügyre véve most már az egyes könyveket, a Petőfi- vagy a Táncsics­­kötet jelentése az 1940-es évek elején éppolyan nyilvánvaló, mint a gondűzőbb népköltészeti kiadvány vagy az Arany János-válogatás. Valamennyi könnyen „le­vezethető“ Gaál Gábor sokrétű érdeklődéséből, hiszen például már 1932-ben hoz­

Next