Korunk 1981 (40. évfolyam)

1981 / 10. szám - SZEMLE - ROBOTOS IMRE: Önarckép és önismeret

Önarckép és önismeret „Senki sem jellemezhető halála előtt“ — vallotta Karinthy Frigyes, ő mégis kivétel volt. Úgyszólván minden jelentős kortársa értelmezte műveit, jellemezte sze­mélyiségét. De számos írásában ő is jellemezte önmagát. Önjellemző írásai arról tanúskodnak,­­hogy elcsúszott tudattal ítélt írói szerepéről, műveinek páratlan ha­tásáról. Móricz Zsigmond mondotta sírja fölött: „... a világformáló agyak egyike volt.“ S Laczkó Géza vallja róla: „Karinthy Frigyes csak egy van a magyar iroda­lomban a Halotti Beszéd óta.“ „Remekműveket hagyott ránk“ — írta Babits Mi­hály, s Kosztolányi Dezső — súlyos betegsége idején — mondotta: „Ez a marha volt közöttünk az egyetlen zseni.“ Karinthy Frigyes szüntelenül kételyekkel viaskodott. Voltak ugyan sejtései írói arányairól, hiszen gyermekéveitől melléje szegődött a siker, mégsem bízott e siker tartalmi értékeiben. A kezdetektől úgy vélte, hogy félreértik, félremagya­rázzák, s nem gondolati gazdagságát méltányolják, csupán virtuóz írói eszköztáráért részesítik elismerésben. „Úgy használnak engem, mint a krumplit először Európá­ban — virágomat és gyümölcsömet (humor és vicc) tépik, a gyökérgumómat (filo­zófiámat) eldobják.“ — szól kiábrándultan és másutt is megjegyzi: „amit tudnak rólam az emberek, mind rosszul tudják.“ Legvilágosabban A cirkusz című novellájában jelzi a vélt meg nem értés (félre­értés) kínzó állapotát. Álmában egy melódiát komponált, egy különös, eredeti me­lódiát, amit el szeretne játszani mester hegedűjén a cirkuszban — a nagyközönség előtt. Keserves erőfeszítések után a cirkuszigazgató megengedi, hogy fellépjen. De hogyan? „... Ott álltam, egyedül, a tágas és fehér fényben úszó színpad szőnyegén. Most nesztelen léptekkel középre futottam — a reflektor kúpja követett mindenütt. Kígyómozdulattal hajlongtam, kétoldalt a páholyok felé. Aztán megkaptam a lét­rát, és sebesen, nesztelenül — oly könnyen, hogy nem éreztem a testemet — fel­kúsztam a négyemeletes magasságba. Ott egyetlen vékony pálcán óvatosan fel­emelkedtem, s egyensúlyozva inogtam néhány pillanatig. Ekkor vaslábú asztalkát nyújtottak felém egy pózna végére állítva. Elkaptam az asztalt, és két lábbal köny­­nyedén megtámasztottam a létra felső fokán. Aztán rákúsztam az asztalra, és felállottam rá, folyton egyensúlyozva közben. Most három szék következett egy­más tetején — elégedett zúgást hallottam, és felkúsztam az építményre. Az utolsó szék lábbal égnek állott, az egyik lábára, mely inogva csendben körbe forgott, visszafojtott lélegzettel helyeztem el egy óriási kocka alsó sarkát. Az egész épület oly könnyen remegett alattam, hogy éreztem, a pulzusom lüktetve végigfutott a létra legalsó fokáig. Végre a pózna következett: percekig tartott, míg egyenesen rá tudtam illeszteni a kocka felső sarkára. Aztán lassan kúsztam fel a póznán — a tetején voltam, megálltam, és pihentem. A veríték forrón, lassan folyt le arcomon. Minden izmom megfeszült, mint az íj, és remegett. Vártam, míg az épület ingása eléri a holtpontot — ekkor halálos csendben kiegyenesedtem, kibontottam trikómat, és kihúztam a hegedűt... Remegő kézzel illesztettem rá a vonót... most egyik lábammal tapogatózva, lassan elengedtem a póznát — előredőltem... egyensú­lyoztam néhány percig... s felhasználva a rémület csendjét, mely odalent kitátotta a szájakat, s marokra fogta a szíveket... lassan és remegve játszani kezdtem a melódiát, amit régen, régen hallottam egyszer zengeni és zokogni a szívemben.“ Megrendítő vallomás; nem csodálatraméltó művészetét értékelik, hanem a rá­­kényszerített bűvészmutatványét, szellemi akrobatikáját; nem zengő melódiájáért kap elismerést, hanem látványos bravúrjaiért. A ,,Minden másképpen van" című — kiadás alatt levő — Karinthy Frigyes-kismonográfiából vett részlet közlésével köszöntjük szeretettel hetvenedik születésnapja alkalmáával Robotos Imrét, a régi és az új Korunk munkatársát. 795

Next