Korunk 1981 (40. évfolyam)

1981 / 10. szám - SZEMLE - ROBOTOS IMRE: Önarckép és önismeret

Karinthy Frigyes filozófiájára volt mindvégig büszke, s nem humorára. Szí­vósan, elkeseredetten állítja: ő nem humorista. „Hu-hu-húsz éve tiltakozom ellene kézzel-lábbal, hogy hu-hu-humoristának tartsanak. Legalább ezer hu-hu-humoresz­­ket írtam, hogy bebizonyítsam, hogy nem vagyok az.“­e nem humorista, mert „a humorban nem ismer tréfát“, s a humorista voltaképpen az, akivel viccelnek. „Sikerem határozottan tüneményes volt. Később már nemcsak vigyorogtak, hanem hangosan nevettek az emberek, mikor megláttak. Ni, mondták hahotázva egymásnak... jaj de jó marhaságot írt az, barátom, s hasamat fogtam, hogy gon­dolhat ki valaki ilyen egy hülyeséget, hah­ah­a, hát nagyszerű fiú ez... az már igaz... Ha bementem egy boltba cipőt venni, a kereskedősegéd egy kalapot ho­zott, és mikor ijedten és zavartan kérdeztem, hogy mi ez, hahotázva mondta, hogy biztosan kalapot gondol(tam), ha cipőt kér(ek), hiszen hallotta rólam, hogy a keze­men szoktam járni merő viccből. Végre mégis elhozta a cipőt, amibe mikor bedug­tam a lábam, nagyot nyivákolt, mivel macska volt benne, mire a kereskedősegéd diadallal tapsolt, hogy ugye milyen jó vicc, ugye ő tudja, hogy kell beszélgetni egy híres humoristával... A fiatal szerzők is érdeklődni kezdtek irántam. Kedves... tata, írták nekem, írtam egy jó marhaságot, olyan őrült hülyeséget, hát kinek küld­­jem el, mondok, mint a tatának, mondja, igaz az, hogy maga a szemölcsére gom­bolja rá az ingét?“ (Viccelnek velem) Nyugtalansága vele marad, önarcképé­ben írja: „Rengeteg mindenfélét írtam. Verset, regényt, novellát, értekezést, bölcselkedést — éppen mostanában számí­totta ki valaki, hogy eddig ötezer írásom jelent meg. Sok műfaj — dehát... Mű­fajok? Játék! Vicc! Játék a szavakkal — szép játék, nem mondom — de én? hogy engem akármelyik műfaj nevére elkereszteljenek? Nevetséges!... Ó, igen, jólesett volna a hiúságomnak, ha költőnek kiáltanak ki, nagy költőnek, a legnagyobbnak, költőfejedelemnek, — de hogy meg is játsszam ehhez a költőt, ahogy illik... nem, ezt nem bírta volna a gyomrom... Ha túlzott sikerem volt egy humoreszkkel, ép­pen úgy nyugtalan lettem, mint ahogy rögtön kapálóznom, morognom és ágálnom kellett, ha egy lírai vers, egy szívből­ jövő próza hatása alatt a költészet pompás ravatalára akarták emelni eleven testemet, tetszhalottnak. Ha megríkattam az embereket, nevetnem kellett, de elkomorodtam rögtön, mikor nevetés kunkorodott fel szavamra... Ha egy kor szeszélyes divatja vagy valami ostoba politikai félre­értés kőbe vésné arcom és a kezem és a lábam — az a kőbálvány, ha egy szikrát hasonlítana az eredetijéhez,­­talán még halálom után is megmozdulna, fintort vág­na, kinyújtózna, és lelépne a talapzatáról!“ Karinthy fintort vág minden lehetsé­ges kultikus elragadtatásra, megmerevített értékrendre, az ember imádását a bál­ványok imádásával azonosítja. Nem kér­­belőle, még ha róla van szó, akkor sem. Filozofikus fintora teszi elégedetlenné nemcsak korabeli világa valóságával, hanem saját írói eredményeivel is. Találkozás egy fiatalemberrel című novellájában megvallja, hogy csalódott önmagában, lehetőségeitől messze elmarad alkotása. Mindent elmondottak már előtte, mindent feltaláltak, megoldottak, mielőtt ő fel­találta és megoldhatta volna őket. „... hidd el, kérlek, nem lehetett... én próbál­tam ... de igazán nem lehetett... ezért én igyekeztem“ — mondja fiatalkori ön­magának. Tompán fáj a felszakított seb, de inkább elvetélt, megvalósthatatlan ter­veivel néz szembe, mint az anyagon aratott győzelmeivel. ÉN című eszmefuttatásában is megpróbál elvonatkoztatni saját személyiségé­től: „...a józan ész ösztönszerűen húzódozik tőle, hogy megbolygasson valamit, aminek összetételét nem ismeri... Az egész világon egyetlen példány van belőle... Egyetlenegy! Képzeljétek el, ha olyan értékes, olyan hatalmas volna, mint amilyen magában álló! Minő ritkaság! Ennek ellenére nem illik pucéran, szöveg nélkül ki­mondani vagy leírni. Szemérmetlennek érezzük, mint a testi meztelenséget. A héber vallás Isten nevét nem engedi kimondani, csak szinonimákban. Olyan sokat jelent, annyira létezik, annyira egyetlen... hogy úgy kell tenni, mintha semmit sem jelentene. Vagy mintha nem is létezne... De még a létező ÉN is bizonytalan­ságban van önmaga felől... Ismeretlen és bizonytalan, mint a jövendő.“ Az önismeret bizonytalansága egy életen át kínozza: „Az egész világból egyetlen dolog érdekelt, zaklató, nyugtalan kíváncsisággal: önmagam. Ki ez, kívül és belül, ki ez a vízcseppnyi mindenség, amihez ismeret­lenül és ok nélkül jutottam, kiről nem tudom, mit ér nekem, és hová visz, s mégis annyira féltem őt, hogy felordítok, ha durván nyúl hozzá holmi avatatlan kéz, vagy mellbelöki a vihar.“ Avatatlan kezekkel és avatatlan szellemekkel viaskodik minduntalan: „Tréfálva szólt rám valaki, mikor beszélni kezdtem... Ki kérdezett? Így szakított félbe tréfából, de én meghökkentem, és komolyan elhallgattam... Igaz is , ki kérdezett engem? Hogy van az, hogy erre még sohasem gondoltam? Soha senki se kérdezett, írtam és beszéltem és ágáltam s hadakoztam, véleményem 796

Next