Korunk 1981 (40. évfolyam)
1981 / 10. szám - SZEMLE - HORVÁTH ANDOR: A történelem önfeledt és kérdező hősei
alá, többek között ez állott: „A román tüzércsoport megsemmisített egy ellenséges üteget, levegőbe röpítette a lőszerraktárt, veszteséget okozott az ellenség hadállásaiban, gépfegyver- és aknavetőfészkeket, valamint tankokat semmisített meg, és a jól irányzott tüzeléssel visszavert egy erőteljes fasiszta támadást.“ Részlet ez, amelyhez hasonlót tucatnyit idézhetnénk: „a csoportos és az egyéni hősiesség szép példái sorakoznak a könyvben, s akik bátraknak bizonyultak a spanyol polgárháború frontjain, hasonló katonai és emberi erényekről tettek tanúbizonyságot a második világháború csataterein is. Nicolae Pop vagy Nicolae Cristea emlékét megérdemelten hagyományozza Valter Roman példamutató hősökként az utókorra. Természetes, hogy merőben mesterkélt a tudatosságot a maga fogalmiságában leválasztani a hősies cselekvésről. Mindazok, akik életveszélyes helyzetekben kellő lélekjelenléttel tudnak helytállni — tudatosságból is jelesre vizsgáznak. Ludwig Renn egyébként, a bátor és kitűnően képzett katona ekként is fogalmazza meg a hősiesség jelmondatát: „nem meghalni kell, akár hősiesen is, hanem hozzáértéssel harcolni, hogy minél tovább élhessünk, s minél több ellenséget semmisíthessünk meg.“ A katonai morál nem tűri az öncélú hősiességet — a történelem kritikus pillanatainak hősi altruizmusa az egyéni tulajdon életénél nagyobb értékkel, küldetéssel ruházza fel. A hősi létdimenziónak ez a sajátos erkölcsisége azonban súlyos kárt szenvedne, esetenként immoralitásba csapna át, ha szüntelenül nem kísérné a kérdező tudatosság. Ha látszólag csak a sorok között, ha gyakorta csak a háttérben is, Walter Roman könyvében mindvégig jelen van ez a kérdezés. Szinte azt mondanám, hogy a hősök panteonjában szemlélődő emlékíró ezzel csigázza fel legjobban mai olvasója érdeklődését: a válaszra váró kérdésekkel, amelyek részben már akkor — mondjuk 45 évvel ezelőtt — megfogalmazódtak, hogy azóta is kísértsék a kortársak elméjét, részben pedig a történelem újabb fordulatai vetették fel őket hasonlóan erős nyomatékkal. Szükséges-e talán épp ma, 1981- ben hangsúlyozni, amikor a francia baloldal győzelme után kommunisták is kerültek a kormányba, miért foglalkoztatta szerzőnket a kérdés, hogy a Népfront 1936-os győzelme után mi okból maradtak a kommunisták távol a kormányzástól? Szemmel látható, hogy miért foglalkoztatta, mert egyfelől fontos történelmi körülménye ez a nyugati hatalmak semlegességi politikájának a spanyol polgárháború ügyében, másfelől viszont — lásd Thorez idevágó válaszát — fényt vet arra a veszélyre is, amely a politikai gondolkodásnak a valóságtól való elszakadásában, illetve a pártokra gyakorolt káros külső befolyásában rejlik, s aminek felszámolását azóta nemcsak sürgetően napirendre tűzte a történelem, de jószerint meg is teremtette hozzá a feltételeket. A történelmi tisztánlátást ködök és kétségek homályosítják, s szüntelenül — mondhatni törvényszerűen — nehezíti a hiteles vizsgálódáshoz nélkülözhetetlen elemek hiányos volta vagy feldolgozatlansága, továbbá akadályozhatja a nagy összefüggések feltárásához szükséges politikai-elméleti bátorság és erkölcsi szilárdság. Walter Roman azonban a század történelmi próbatételeinek és tragédiáinak elemző krónikásaként egyként elutasít bármely fatalizmust vagy agnoszticizmust, s egyformán távol áll tőle a kényes kérdések elhallgatása, illetve értelmezésük taktikus ködösítése. Nem mintha a történelmi fordulóknak mindarra a rejtélyére, amely az események szereplőjeként vagy szemtanújaként foglalkoztatta, hiánytalanul tudná a választ. De tartózkodás nélkül kérdez, hogy választ találjon még akkor is, ha az csupán részleges, netán egyenesen újabb kérdést indít el olvasójában. A tudatosság történelmi parancsa — azt hiszem, ez Walter Roman könyvének legszebb és legmélyebb tanulsága. A hősöknek, akik életben maradtak, mert jól harcoltak, és azért élnek, hogy tovább küzdhessenek, nemcsak a győzelmekre kell emlékezniük, hanem azt is tudniuk kell, miért estek el társaik, s miért bukott el vagy jutott tévútra az ügy, amelyre felesküdtek. Roman igazságkereső szenvedélye abból a meggyőződésből fakad — és ezt alántálja olvasójába is —, hogy az emberiséget végletes ellentétekkel megosztó századunkban vannak a társadalmi gondolkodásnak és cselekvésnek olyan értékei, amelyek buktatók és kudarcok árán is érvényesek maradhatnak, nem a kritikai reflexióra és a gyakorlati korrekcióra való készség ellenére, hanem éppen és csakis általuk. A könyv négy részletét érzem ebben a tekintetben különösen sokatmondónak. Az első epizód szereplője Angel Marotto, a szerző sofőrje, ez a bátor és derűs kedélyű spanyol gépkocsivezető, aki a harmadik moszkvai perről érkező híreket kétkedéssel fogadja. Igaz ugyan — jegyzi meg Roman —, hogy a politikai komisszárok gondoskodtak róla, hogy az eseményeket mindenki megfelelően értelmezze, de erre nem is igen volt szükség, annyira egyöntetűen elfogadta mindenki az ítéleteket, annyira kizárt dolog