Korunk 1981 (40. évfolyam)
1981 / 10. szám - LÁTÓHATÁR - KATONA ÁDÁM: József Attila - forgószélben
LÁTÓHATÁR József Attila — forgószélben József Attila életművének értékelése mindmáig egyik neuralgikus pontja a magyar irodalomtörténetírásnak. Tudjuk, életében kevés elismerésben és még kevesebb megértésben volt része. Joggal írta utolsó versében: „Mióta éltem, forgószélben próbáltam állni helyemen.“ Baráti köre, élete utolsó hónapjainak tanúi, gyötrő lelkiismeretfurdalástól indíttatva vállalkoztak verseinek posztumusz kiadására és értékelésére. Zaklatott lelkiállapotuk természetesen jószándékú túlzásokra ragadtatta őket: jóvátenni a minden oldalról — a polgári progressziótól a szektás baloldaliságig, elsősorban pedig a fennálló társadalomtól — elszenvedett sok-sok igazságtalanságot, bántást. A korviszonyokkal elégedetlen baloldal másik, a Szép Szó körétől távol álló szárnya, a népi írók egy része — így Németh László — „a Villon-pózok“ meg „a varázsigemormolások“ miatt értékelte alul, mások viszont (például a népi írók első József Attila-monográfusa, Juhász Géza) éppen ehhez az irányzathoz sorolták, elismervén a pályakezdéstől haláláig tartó néphűségét és művének esztétikai kiválóságát. 1945 után végre úgy látszott, hogy lehetőség adódik József Attila tárgyilagos irodalomtörténeti értékelésére, a század nagy összefoglalóinak, Illyés Gyulának, Németh Lászlónak, Radnóti Miklósnak, Sárközi Györgynek, Szabó Lőrincnek társtalan társaként. A sors forgószele, mely olykor szárnyára kapta, máskor meg a porba vágta, holta után egy évtizeddel megint lecsapott rá. Révai József ekkor lobogtatta meg a „Zászlónk Petőfi!“ jelszót... Az MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata, a LITERATURA 1981. 1—2. számában a szerkesztőség nyolc írásból álló tömbbel tiszteleg emléke előtt születésének 75. évfordulóján. A József Attila és kora összefoglaló cím alatt közli Tverdota György, Szigeti Lajos, Ujfalussy József, Péter László, Kántor Lajos, Vujicsics D. Sztoján, László Zsigmond, Szerdahelyi István tanulmányait, cikkeit. Ezeket mintegy kiegészítve jelent meg a számban az irodalompolitika régebbi szakaszainak vizsgálatára vállalkozó Bodnár György tanulmánya, melyben idézi Révai Józsefet: „Zavarná fejlődésünket, ha nem viszonyulnánk kritikusan a magyar kultúra olyan óriásaihoz, mint Bartók Béla, Ady Endre, Derkovits Gyula — és ide kell bizonyos fokig sorolni még József Attila műveinek egy részét is. Hatalmas mű az ő művük, örök kincse a magyar kultúrának. De nem véletlen, hogy például a magyar költészet nem Ady és nem József Attila útját folytatja, hanem — az alkotási módszer, a stílus demokratizmusában — visszakanyarodik Petőfi Sándorhoz. Ezeknek a nagy lázadóknak kivétel nélkül az volt a gyengéjük, hogy bár gyűlölték a régi világot, és kívánták az újat, többé vagy kevésbé el voltak szigetelve koruk forradalmi népmozgalmától, vagy nem voltak összekapcsolva. Ebből származnak e nagy lázadók műveinek a néptől idegen, dekadens, kétségbeesést tükröző vonásai.“ Talán nem lesz érdektelen megjegyeznünk, hogy ugyanekkor Nagy László, Kormos István, Juhász Ferenc generációja (csakúgy, mint valamivel későbben a romániai magyar lírát megújító első Forrás-nemzedék) tudatosan választotta mesteréül József Attilát! Az ötvenes évek „forgószele“ a hivatalos értékelés szférájában is megint fölfelé sodorta költőnk ázsióját. Szabolcsi Miklós (Waldapfel Józseffel) gondozza az ún. kritikai kiadást 1952-től, melyben megállapítják, József Attila a legnagyobb magyar nemzeti költő. Révait 1956 után — Bodnár idézett tanulmánya szerint — továbbra is foglalkoztatta József Attila, de nem tudott megbirkózni az újnépiséghez, valamint az avantgarde lírához fűződő viszonyának értelmezésével. Lírai életműve értékelésének harmadik buktatóját, az ún. anarchista verseket pedig észresem vette. _ Az ötvenes évek végétől kibontakozott József Attila-kutatás filológus-irodalomtörténész irányítója Szabolcsi Miklós volt. Ő gondozta az eddigi összes, illetve összegyűjtött versek 1952., 1954., 1955., 1966., 1967., 1971., 1972., 1975., 1976., 1977. 805