Korunk 1982 (41. évfolyam)

1982 / 5. szám - DOKUMENTUMOK - ZILAHY LAJOS: Apám; Vonat; Hajón (versek)

Érzékelhető-e már ezekben a kezdeti próbálkozásokban a tehetség? Jelzi-e va­lami a későbbi írói sikereket? Feltűnik a színek és árnyak bősége, a díszítő jelzők halmozása, burjánzása. A szentimentalizmus és az impresszionizmus eszközeit fő­ként novellájában érvényesíti. Már ebben előrevetíti a Halálos tavasz érzelgős sze­relmi témáját és A jegyverek visszanéznek szemkápráztató környezetrajzát. E közlésekkel egy évtizedre megszakad Zilahy jelenléte a szalontai sajtóban. (Érdemes lenne Erzsébetváros és Máramarossziget újságjait is átböngészni.) Bár itt ügyvédbojtároskodott, a tízes években mégsem bukkanunk nevére. Annál inkább ünnepelték kötete megjelenése alkalmából, s ettől kezdve a szalontai főgimnázium Arany János Önképzőkörében időről időre elhangzott egy-egy Zilahy-vers. A frontszolgálatból való hazatérte után a helyi értelmiségiek felkérték a ké­szülő Arany-centenáriumi ünnepség egyik szereplőjének. A háborús nehézségek miatt ez ugyan elmaradt, de esztendő múltán a nagyváradi Szigligeti Társaság igyekezett törleszteni az utókornak Arany iránti adósságából. Dutka Ákos tartotta a díszbeszédet, s ezt követően felesége Dutka-, Nadányi- és Zilahy-verseket szavalt. Írónk Budapestre költözte után első prózai és színpadi sikereiről a Szalontai Lapok nyomban beszámolt, amikor pedig 1921—1922 fordulóján látogatásra hazatért, két ekkori és itteni ihletésű versét jelentette meg az újság. Az itt következő ver­sek első közlése nem mentes a nyomdai hibáktól. Ahol a szöveg értelmezése nem jelentett akadályt, ott kijavítottam, akárcsak a gyermek szerző néhány helyesírási hibáját. Dánielisz Endre ZILAHY LAJOS APAM Mintha most is látnám, amint úgy reggeltájt Rózsafái között nagy komolyan sétált; Számítgatta, nézte, hogyha ezt beoltja, Lesz-e majd belőle olyan teljes rózsa? Nyílik-e majd újra bimbófakadáskor, Üjuló tavaszkor, virág nyílásakor? — Kezében a nyíló, fakadó rózsával, Borongó homlokán, őszülő hajával, Olyan volt e múló, megfakadó [!] élet, Mint mikor a tavasz az ősszel beszélget Lassú hervadásról. Tél volt. összegyűltünk mind a kis szobában. — Haloványon feküdt nagy, tornyos ágyában. Tudja Isten hol járt gondolatja, gondja, Csak ránk nézett búsan s szomorún azt mondta. Hogy húzzuk a függönyt az ablaktól félre, Hogy oda láthasson a havas útszélre, S lássa utoljára, ha már mást nem lehet, Azt a nagy akácfát, azt a kéklő eget. S amint elmélázott a nagy szálló hópehelyhen [hópelyheken], A mi kedves apánk egyszer csak hirtelen Elaludt örökre. (Szalontai Lapok, XIX. évf. 2. sz. — 1907. január 6.) 391

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék