Korunk 1982 (41. évfolyam)
1982 / 5. szám - DOKUMENTUMOK - ZILAHY LAJOS: Apám; Vonat; Hajón (versek)
Az egyik fotelben egy férfi ül; fáradt, tüzes tekintete tétován jár körül, arca szomorú és szép. Első tekintetre szilajnak látszik, mint valami kávébarna beduin arc; a vonások merész kontúrokban forrnak össze, a homlok magas, hideg és nyugodt ... aztán közelebbről valami méla, szelíd szomorúság ömlik el az arcán. Haja a legsötétebb gesztenyeszín, alakja szikár és fiatal; tán huszonöt éves sincs még. A zongora előtt egy leány ül, kivágott nyakú, rózsaszín ruhában. Karcsú, fehér ujjai a sárga billentyűkön pihennek és tétován futnak végig a billentyűsoron. A lánynak ritka érdekes arca van. Az arcéle merészen szabályos, de nem szegletes. Olyan, mint egy fehér antik szobor, amire rágyújtották egy tizenhétéves lány sóvárgó, nyugtalan tüzét. Az alakja törékeny, az arca még kissé ványadt. Meglátszik, hogy nemrég került ki a dohos, színtelen, rácsos ablakú zárdából. A szemében ott lobog mély, szinte diabolikus erővel a zeneimádat, amit fáradt, beteg lelkű apácák voltak [oltottak?] még régen zsenge, szűz agyába ... Egy pillanatra csend lett... Egy sárga, magas ház mellett odakünn most szállott le gyorsan, szinte zuhanva a nap. S az alkonyat öles árnyaival már megbújt a pillérek mögött... A lány egy szonátába kezdett. Mikor a keze vad, szilaj iramban rohant végig az ócska billentyűkön, a szeme lobogott, a lelke ugyanilyen taktusokban ringott a mámoros, tüzes, szomorú ritmusokon. A zárdaleány imádata volt ez a nagy Chopin, a nagy Beethoven csodás, mély lelke iránt. Olyan szomorú és lázas imádat, ami csak a zárda csukott ajtaja mellett a nagy, nehéz levegőjű zeneteremben születhetett meg, mikor a sápadt, égő szemű sorot fojtott, álmodó csendből lüktető, szilaj akkordokat varázsol elő a nagy zúgó hangszeren... A fiatal lány lelke pedig olyan szűz és fehér, mint valami habos, puha köd a kék víz felett... Alatta fojtott zsarátnok pihen, amit ha villamos szikra jár át, hirtelen nagy fénybe lobban és megemészti a fehér, szűz ködöt, a zsenge, fogékony leánylelket és ha titkos, mély imádatok lobbantják fel, halvány, színes lángok, remegő, mély röptű álmok fogannak meg benne. Ahogy a szonáta ütemei megindultak, eljött a nagy Chopin, forró nézésű, rajongó szemeivel és odaült a lány lelkére ... A leány játszott — szép fejét kissé meghajtva — a lelke pedig méla, holdfényes tájakon, sötét szirmú virágos mezőkön szállott át, amelyek felett a nagy Chopin dalai megszülettek valami lázas ihletű, nyugtalan álomban. A férfi a széken ült, félkönyökére dőlve hallgatta a dalt... Sötét, izzó tekintete a leányra tapadt. Érezte, amint lassan szűrődik át lelkébe ez az új, hatalmas érzés. A leány másik szonátába kezdett. A szelíd, ábrándos Chopin dalok helyén most egy nagy, szilaj, szomorú szonáta zúgott át a húrokon. Az öreg hangszer remegő fáján tán a nagy Beethoven lelke zsongott végig. A szoba levegője mintha méregporral lett volna telehintve, álmot hozó, finom méregporral, ami lelket oldó gondolatoknak és furcsa, groteszk álmoknak az ihlete. A nagy szonáta diadalmasan zúgott végig a lázasan vibráló, karcsú, fehér ujjak alatt, mint valami bús, tomboló orgia. A férfi egyszerre fél térdére bukott, oda a vastag szőnyegre, a remegő fájú, vén hangszer mellé, s forró, nehéz feje odasimult a lány oldalához. Az alkonyattól vörösre izzott nyugaton a kék ég, s a napesti fény sárga-vörös, orange foltokban hullott be a szobába. A leány arcán mintha vérrózsák lettek volna, s a férfi lázas szemével úgy látta, hogy a finom, fehéres arcbőr alatt a vér is vad ritmusokban lüktet. A szonáta egyszerre kusza, lelket bántó ütemekben zúgott. A leány keze fáradtan, fanatikusan vibrált a billentyűk felett, mintha a zenei öltő minden vajúdása ide csúcsosodott volna ki a tomboló, lázas ütemekbe, s a leány már az elálmosodó és kihűlő szonáta végén rajongva és megigézve oda akart borulni a varázsos, százhúrú, vén hangszerre... de valami történt. Egy nagyon közönséges dolog. A szerelmes, felingerelt férfi megcsókolta a leány gyönyörű nyakát... Forró, nedves ajka odatapadt a tejfehér bőrre. A szonáta hirtelen, kuszán megakadt, a leány megrémült tekintete egy sötét, vad, epekedő tekintettel találkozott. Másnap, kora reggel a zongorához ült. Játszani akart, de érezte, hogy a játéka hideg. Valami kihűlt a szívében és más gyűlt meg ott. Érezte, hogy az éjszaka csodás, édes érzés vibrált végig a szívén... Valami szonáta___ amilyet még Chopin, még Beethoven sem tudott írni... (Szalontai Lapok, XIX. évf. 32. sz. — 1907. auguszus 11.)