Korunk 1982 (41. évfolyam)

1982 / 5. szám - DOKUMENTUMOK - ZILAHY LAJOS: Apám; Vonat; Hajón (versek)

Az egyik fotelben egy férfi ül; fáradt, tüzes tekintete tétován jár körül, arca szo­morú és szép. Első tekintetre szilajnak látszik, mint valami kávébarna beduin arc; a vonások merész kontúrokban forrnak össze, a homlok magas, hideg és nyu­godt ... aztán közelebbről valami méla, szelíd szomorúság ömlik el az arcán. Haja a legsötétebb gesztenyeszín, alakja szikár és fiatal; tán huszonöt éves sincs még. A zongora előtt egy leány ül, kivágott nyakú, rózsaszín ruhában. Karcsú, fe­hér ujjai a sárga billentyűkön pihennek és tétován futnak végig a billentyűsoron. A lánynak ritka érdekes arca van. Az arcéle merészen szabályos, de nem szeg­letes. Olyan, mint egy fehér antik szobor, amire rágyújtották egy tizenhétéves lány sóvárgó, nyugtalan tüzét. Az alakja törékeny, az arca még kissé ványadt. Meg­látszik, hogy nemrég került ki a dohos, színtelen, rácsos ablakú zárdából. A sze­mében ott lobog mély, szinte diabolikus erővel a zeneimádat, amit fáradt, beteg lelkű apácák voltak [oltottak?] még régen zsenge, szűz agyába ... Egy pillanatra csend lett... Egy sárga, magas ház mellett odakünn most szál­lott le gyorsan, szinte zuhanva a nap. S az alkonyat öles árnyaival már megbújt a pillérek mögött... A lány egy szonátába kezdett. Mikor a keze vad, szilaj iramban rohant végig az ócska billentyűkön, a szeme lobogott, a lelke ugyanilyen taktusokban ringott a mámoros, tüzes, szomorú ritmusokon. A zárdaleány imádata volt ez a nagy Chopin, a nagy Beethoven csodás, mély lelke iránt. Olyan szomorú és lázas imá­dat, ami csak a zárda csukott ajtaja mellett a nagy, nehéz levegőjű zeneterem­ben születhetett meg, mikor a sápadt, égő szemű sorot fojtott, álmodó csendből lüktető, szilaj akkordokat varázsol elő a nagy zúgó hangszeren... A fiatal lány lelke pedig olyan szűz és fehér, mint valami habos, puha köd a kék víz felett... Alatta fojtott zsarátnok pihen, amit ha villamos szikra jár át, hirtelen nagy fénybe lobban és megemészti a fehér, szűz ködöt, a zsenge, fogékony leánylelket és ha titkos, mély imádatok lobbantják fel, halvány, színes lángok, remegő, mély röptű álmok fogannak meg benne. Ahogy a szonáta ütemei megindultak, eljött a nagy Chopin, forró nézésű, rajongó szemeivel és odaült a lány lelkére ... A leány játszott — szép fejét kissé meghajtva — a lelke pedig méla, holdfényes tájakon, sötét szirmú virágos mező­kön szállott át, amelyek felett a nagy Chopin dalai megszülettek valami lázas ihletű, nyugtalan álomban. A férfi a széken ült, félkönyökére dőlve hallgatta a dalt... Sötét, izzó tekin­tete a leányra tapadt. Érezte, amint lassan szűrődik át lelkébe ez az új, hatalmas érzés. A leány másik szonátába kezdett. A szelíd, ábrándos Chopin dalok helyén most egy nagy, szilaj, szomorú szonáta zúgott át a húrokon. Az öreg hangszer re­megő fáján tán a nagy Beethoven lelke zsongott végig. A szoba levegője mintha méregporral lett volna telehintve, álmot hozó, fi­nom méregporral, ami lelket oldó gondolatoknak és furcsa, groteszk álmoknak az ihlete. A nagy szonáta diadalmasan zúgott végig a lázasan vibráló, karcsú, fehér ujjak alatt, mint valami bús, tomboló orgia. A férfi egyszerre fél térdére bukott, oda a vastag szőnyegre, a remegő fájú, vén hangszer mellé, s forró, nehéz feje odasimult a lány oldalához. Az alkonyattól vörösre izzott nyugaton a kék ég, s a napesti fény sárga-vörös, orange foltokban hullott be a szobába. A leány arcán mintha vérrózsák lettek volna, s a férfi lázas szemével úgy látta, hogy a finom, fehéres arcbőr alatt a vér is vad ritmusokban lüktet. A szonáta egyszerre kusza, lelket bántó ütemekben zúgott. A leány keze fá­radtan, fanatikusan vibrált a billentyűk felett, mintha a zenei öltő minden vajú­dása ide csúcsosodott volna ki a tomboló, lázas ütemekbe, s a leány már az el­­álmosodó és kihűlő szonáta végén rajongva és megigézve oda akart borulni a va­­rázsos, százhúrú, vén hangszerre... de valami történt. Egy nagyon közönséges dolog. A szerelmes, felingerelt férfi megcsókolta a leány gyönyörű nyakát... Forró, nedves ajka odatapadt a tejfehér bőrre. A szonáta hirtelen, kuszán megakadt, a leány megrémült tekintete egy sötét, vad, epekedő tekintettel találkozott. Másnap, kora reggel a zongorához ült. Játszani akart, de érezte, hogy a já­téka hideg. Valami kihűlt a szívében és más gyűlt meg ott. Érezte, hogy az éj­szaka csodás, édes érzés vibrált végig a szívén... Valami szonáta___ amilyet még Chopin, még Beethoven sem tudott írni... (Szalontai Lapok, XIX. évf. 32. sz. — 1907. auguszus 11.)

Next