Korunk 1989 (48. évfolyam)
1989 / 7. szám - JEGYZETEK - GAZDA JÓZSEF: A másik Löwith
dot beszédes csendnek fogjam fel. Tehát hamar megtanultam hallgatni a zajokat .. . Mexikóban nagy kiterjedésű horizontok voltak, messze lehetett látni, s az ember hosszas, órák hosszáig tartó nézelődése után felfedezte a közeledő vagy távolodó pontokat. S ez is a fantáziámat növelte. Mert a közeledő pontból, afeléd közeledő pontból kialakultak az emberek! S az állatok. Megtanultam nézni!...“ A nézelődő, töprengő ember tudatába sok kép vésődött be, emberarcok,, helyzetek, életjelenetek, melyek most, az emlékezés, a visszatekintés korában felfeslettek, elővillantak. És ezek kezdték betölteni az énjét, ezeket látta plasztikusan megformált képként, s ezek az emlékek kívánták a vásznat, ecsetet, papírlapot, hogy lejegyezze, megörökítse őket. Így született meg a Mexikó sorozat sok-sok lapja .. . A munka óriási izgalmakkal járt. Vizsgázott a művész emlékezete. Életszerűek-e a minden esetben reális formában jelentkező, öt-hat évtized távolságból felvillanó képek? És képek-e annyira, vitálisak-e olyan mértékben, hogy elégségesnek bizonyuljanak a művészi ábrázolás, megjelenítés alapjául? A próbatétel reális volt. És ebben amegmérettetésben nemcsak az ember, hanem a művész is helytállt. Izgalmas, szép, látványos képek születtek, színesek, plasztikusak és az európai ember számára egzotikusak is. A belőlük rendezett kiállítással igen szép sikere volt Löwithnek, régi tisztelői művészi énjének reinkarnációját köszöntötték benne. A siker nemcsak jogos, szükséges is volt, kellett ahhoz, hogy aestő mögött is legyen bizonyos „hátország“, kifutópálya, ahonnan elindulhat, továbbléphet. És tovább is kellett lépnie. Hiszen — ha fontolóra vesszük —, annak ellenére, hogy a löwithi én sok-sok összetevője, eleme (komponáló képesség, fanyarságra is hajló szellemesség, tömörítő hajlam, vitális megjelenítés stb.) kap hangot bennük, mégis — megkockáztatjuk — nem igazi Löwith-művek ezek. Mert túlontúl nagy bennük a szerepe a látottnak (szemben a képletessel), az életszerűnek (szemben az elvonatkoztatottal), az ábrázoltnak (szemben a meditatívval). A szobrász, aki eddigi i művein sohasem a látványt, hanem mindig a gondolatot, a valóságból, az időből kiszűrt lényeget örökítette meg, most mesélt, az emlékezetében megkövesedett képeket mesélte el. Tovább kellett lépnie innen, hogy a festészetben is éppoly öntörvényűt adhasson...mint a szobrászatban. A téma ismét az emlékezés... A legszörnyűbb, a legrettenetesebb emlékek kerítették hatalmukba Löwithet. „Ami Európát, a szülővárosomat illeti, hosszú ideig én eléggé idegenül lézengtem itt ebben a világban, lévén, hogy eléggé elidegenedett világ is volt ez a háború előtti világ. És gondoskodott a társadalom is, a politika is gondoskodott arról, hogy mindezeket a tényezőket megtartsa. Minden bizonnyal jól tudod, a törvények, a faji törvények milyen mértékben járultak hozzá ahhoz, hogy az ember ne érezze magát a saját bőrében jól.. . Ki kellett harcoljam magamnak a léthez, a létezésemhez való jogot. Ez pedig edzi bizonyos mértékben az embert és deformálja is a karaktereket. Nem tudnak beépülni. Mind individualisták lesznek. Nem találják meg azokat a támaszokat, amelyeket mégis csak a barátság, a szeretet és a közösség tud kitermelni. S aztán jött a világ kataklizmája, ami alapjában rázta meg az életünket, sajnos, egyszer és mindenkorra árván hagyott minket, nagy űr keletkezett az életünkben ...“ Árvasága nem(csak) képletes, szomorúan valóságos is. Elveszti testvérét, anyját, mindenkijét. Minden egyes rokonát, minden egyes barátját. Maga is csodával határos módon menekül meg a türkhedmi láger halálbarakkjából, mint a két túlélő fiatal egyike .. . Nos, a megaláztatások, az elveszett humánum, jóság, szeretet, a kiszolgáltatottság, az odalett remény, a poklok spokla, a kínok kínja, a szenvedések vagy a már szenvedni sem tudás, borzalom, iszonyat, halál, pusztulás és — mégis remény, mégis hit, ezek azok a rettenetes élmények, emlékek, melyek nagy sorozatát, a Holocaustot eredményezik. Tudta azt — és helyesen ítélte meg Löwith, hogy a riporteri megörökítés nem elegendő. Ezt a témát már annyit írták, rajzolták, festették, s a művészet mégis sok mindennel adós. Adós elsősorban magával a művészi megközelítéssel, mely sohasem csak vád, csak szemrehányás, ítélkezés, hanem a megkínzott arc szépsége is, a bűnökön, szenvedéseken felülemelkedni tudás szépsége is, mely megtisztít, mely felemel és nemesít. A nagy feladat óriási koncentrálásra teszi képessé. Teljes énjét, teljes művészi képességét a feladat megoldásának szolgálatába állítja. Csendbe burkolózik, az alkotás csendjébe, és ebből az áhítattal, sajgással, fájdalommal tele csendből bontja ki a rezdülékeny szépségű formákat, a nagy,nyugodt felületeket, melyek úgy idézik a szörnyűt, a rettenetest, hogy csak néha hangosodnak fel, a legtöbb esetben halkak, sejtelmesek... És amikor belenemesedik a csend a formába,a kompozíció hangulatába,lefokozottá, visszafogottá válnak a színek, leredukálttá a formakészlet, olyankor „teremnek“ a legszebb művek.