Korunk 1991 (III. folyam 2.)
1991 / 12. szám = Vándorlás, kivándorlás - TÉKA - HEIM ANDRÁS: A számkivetettség évei
lük szegényebbé vált — elhagyniuk? Hiszen jó két évszázada ott lóg a fejünk felett a herderi jóslat Damoklész-kardja. Vagy talán éppen azért kényszerítették őket földönfutókká? S ezek az emberek soha sem felejtették el, hogy hova köti őket a születés, a nyelv, a nemzet. Az emigráció átfogó történetét — megpróbálva a szinte lehetetlent két kötetben összefoglalni — nyújtja Borbándi Gyula könyve. Azt hiszem, hogy sem a szerző, sem a mai olvasók, s nem utolsósorban a könyvben szereplő személyek számára a történelem nem szolgáltathatott volna nagyobb elégtételt annál, hogy ez a dokumentumértékű törénelmi áttekintés — a keleti despotizmus bukása után — otthon, Budapesten, az Európa Kiadó gondozásában láthatott napvilágot. Borbándi könyve Kelet-Európa — s benne a magyarság — számára a legszomorúbb negyven évet tárja elénk. Emberek ezrei, százezrei váltak hontalanokká, léptek az emigráció sok keserűséget és megaláztatást nyújtó útjára. Politikusok, katonák, az üzleti és bankélet képviselői, a szellemi és történelmi arisztokrácia tagjai kényszerültek arra, hogy előbb a „felszabadítók“, majd egy — rövid ideig tartó demokratizálódási kísérlet után — ezek csúszó-mászó lakásai elől menekülve mentsék puszta létüket. Akik otthon maradtak, azok végigjárták a kommunista kálvária különböző stációit: Andrássy út 60, kitelepítés, internálótábor, a recski haláltábor vagy a távoli Szibéria valamelyik megsemmisítő tábora. A menekülés útját választotta Márai Sándor, Nagy Ferenc, Kovács Imre, a jeles politikus, akit előbb Rákosi, majd később Kádár is „lakkcipős parasztnak“ aposztrofált. Őket követte az 1956-os forradalom vérbe fojtása utáni menekültáradat, élükön a fentebb már említett Kéthly Annával, Király Bélával, Kővágó Józseffel, Pongrátz Gergellyel és Pongrátz Ödönnel — a Corvin közi ellenállók vezéreivel — az élen. Az írók és újságírók közül menekülni kényszerült Tollas Tibor, Faludy György, költő (aki időközben megtapasztalta a „mátrai lovagrendet“, Recsket is), Aczél Tamás, Méray Tibor, akik könyvet is írtak a forradalomról, Tisztító vihar címmel. Az akkor induló fiatalok közül Albert Pál, Czigány Lóránt, Ferdinandy György, Gosztonyi Péter, Gömöri György, Kabdebó Tamás, Nagy Pál, Sárközi Mátyás, Siklós István, Thinsz Géza, Román István, Halász Péter, Kasza László. Borbándi Gyula könyvét olvasva feltárul az a hatalmas erőfeszítés, mely az említettek nevéhez fűződik, hogy a magyar irodalmat és kultúrát szolgálják új hazájukban is. Folyóiratokat, lapokat alapítanak: Új látóhatár (München), Irodalmi Újság (Párizs), Nemzetőr (München), Magyar Híradó (Bécs), Bécsi Napló, Szivárvány (Chicago). Csupán jelezni próbáltuk, e felsorolással, hogy az emigrációba kényszerült magyarság, a háború, valamint a menekülés traumájával a háta mögött viszonylag hamar magára eszmélt, s megpróbált maga körül szellemi, irodalmi életet teremteni. Borbándi számba veszi és ismerteti azokat az akadályokat és nehézségeket, melyekbe e törekvések ütköztek. Anélkül, hogy ennek részletesebb elemzésébe most belebonyolódnánk, jelezni próbáltuk, e felsorolással, hogy az kát végzett a szerző, összefoglalva az emigráció politikai megosztásának és megosztottságának, tagolódásának, a különböző pártoknak, szervezeteknek a történetét. Ez irányú tevékenységében a lehető legnagyobb objektivitásra törekszik, bemutatván az olykor felmerülő nem kis ellentéteket, sőt ellenségeskedéseket is. De végigolvasván ezeket a fejezeteket, az a felismerés alakulhat ki bennünk, hogy bárhonnan is indultak, bármelyik politikai táborhoz vagy társadalmi osztályhoz is tartoztak, bármenynyire is homlokegyenest ellenkező nézeteket is vallottak, az emigránsokat valahol mégis csak összekötötte egy közös, sokszor szinte elérhetetlennek tűnő cél: Magyarország felszabadítása a kommunista diktatúra alól. Nagyon sokan közülük megbecsült, kimagasló tagjaivá váltak a nyugat-európai országoknak. Elég, ha Lantos Tamásra (Tom Lantosra), az amerikai képviselőház tagjára, az alapítványairól világszerte ismert Soros Györgyre (George Sorosra) vagy a ma már otthon is újrainduló Püski Könyvkiadó névadó tulajdonosára, Püski Sándorra gondolunk. Az emigrációban a magyar könyv- és folyóiratkiadásnak nagyon jelentős szerep jutott, a magyar szellemi tudat ébrentartásában. Meg merném kockáztatni azt az állítást is, hogy ott kinn, a különböző nyelvi közegekben ez mentette meg a magyarságot vagy annak jelentősebbik részét a teljes beolvadástól. Ez tette lehetővé, hogyha már a szülőföldtől, a hazától el is kellett különböző okok miattzakadniuk, megőrizhették identitástudatukat. Ebben nem kis szerepe volt a különböző kulturális szervezeteknek. Bécsben a Bornemisza Péter Társaság, a hollandiai Mikes Kelemen Kör, a Katolikus Magyar Egyetemi Mozgalom, az Európai Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferencia, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, a Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör, a bécsi „Europa“ Club, a Bécsi Magyarok Kar-