Korunk 1993 (III. folyam 4.)

1993 / 6. szám = Irodalmunk határai - TÉKA - SELYEM ZSUZSA: félelem és reszketés, Félelem és Reszketés

123 félelem és reszketés, FÉLELEM ÉS RESZKETÉS Jaj nekem, mit tegyek hát, és mit is csináljak ? Jaj, nem tudom! EZDRÁS APOKALIPSZISE Élőkként a halálról beszélgetni — dialogizál­­ni — eleve halva született próbálkozás. Spe­kulálni, azt tudunk. Itt (még) beszélgetünk, beszélgetünk, de ott, akkor úgyis egyedül vagyok, reménytelenül egyedül, s mit sem segít az, hogy most, együtt mire jutottunk,­­íme, a spekuláció. Már miért ne segíthetne? Segít-nem segít, fekete-fehér-igen-nem. Ho­mo specula.) Aminek bizonyára lennie kell, az a határ — amin túl az egyetlen hiteles magatartás a címbeli, melyet nemigen tu­dunk szavakba önteni. Az lesz belőle, az a kétségbeesett ezdrási jajgatás. (Innen szólva — amit persze botorság megtenni, de ne­künk már csak ez van, ez az innen szólás —, tehát innen szólva: nevetséges, férfiatlan hiszti.) Ennyit a határontúlról. Határonin­­nen viszont beszélgetünk — ugyan mi mást is tehetnénk? Midászként faggatjuk a leg­főbbjáról szilénoszainkat, akikről valamiért azt gondoluk, tudják a titkot, s vigaszra várva reménykedünk abban, hogy a titkot mégsem mondják el, merthogy azt csak a szilénoszok képesek elviselni. Jó szót talált Hévízi Ottó, az ős-vigaszke­resésünkre: halálracionalizálás. S addig is azt keresi — igen becsületesen —, hogy mi az, ami már nem az, de még hiteles. Kürénei Simonról beszél, arról a „szerencsétlen fló­­tásról”, aki éppen arra járt, s Krisztus ke­resztjét a nyakába varrják. Exegetálták ezt már különbnél különb módon, minthogy mindenáron érteni akarjuk a szenvedést, de az írás hallgat. Oktalan történetnek titulál­ja Hévízi a Simon esetét. A halállal való szembesüléskor nem sokra megyünk érvek­kel, okokkal, célokkal, „metafizikai viga­szokkal” — de megmutatkozhat a másik szenvedő ember, a halálra menendő ember Fia, s nem átkozódom. Hévízinél a szilénoszi magatartás a „vo­nakodásban”, a vigasztalanság bevallásá­nak halogatásában nyeri el apoteózisát, abban, hogy „arról feltehetőleg csak a vi­gasztalás vagy a radikális vigasztalanítás kényszerű (és hamisító) állításaival tudunk hitelt érdemlően hallgatni.” Ismétlem: hall­gatni. Az okvetetlenkedő é­s ezáltal oly em­beri, oly rokonszenves Ezdrás Istennek panaszolja a mi fülünknek nemigen való szi­lénoszi bölcsességet: „Jobb az embernek, ha meg sem születik.” Jézus az őt elárulóról .Hévízi Ottó—Csuhas István: Szüénosz-gyakorlatok. Bp., 1991. mondta volt ugyanezt. Kemény szavak. Merthogy akkor ez mindannyiunkra vonat­kozik. Ezdrás tudja ezt. Talán ezért csende­sedik el a találkozáskor. Horatio, a rezignáció másik lovagja is vé­gighallgatja a Hamletet. Nem áltatja sem magát, sem másokat azzal, hogy lenne egy elmondható, „korrekt megoldás”. Ez volt a Mauzóleum, a halálirodalom dokumentu­mait (?) összeállító szándéka is, de Hévízi Ottó szerint mégsem tudták a megoldás-ja­vaslattal magukat megtartóztatni. Vigasz­talunk, vigasztalunk? — kérjük számon társainkat. De nem baj, vigasztalódom ma­gam is, hiszen csak kezdők vagyunk a szak­mában, Hévízi telitalálatával: haláltanoncok. Szilénosz­ gyakorlatát Hévízi Ottó magá­nak Szilénosznak a történetével zárja, de ezt a történetet a Szilénosz által üldözött Her­mész gondolja el. Üldözött, tehát fél, s „a félelemben fogant kérdésnek igazából senkit sem áll szándékában megszólítani”. Ha azonban megadatott volna a Szilénosszal va­ló találkozás, s megtudnám, miben áll böl­csessége, tétje lenne a hallgatásnak: „a megszenvedett felejtés fogná körül ama ké­nyes, titkos szerkezetet”. Bizonyára nem szerencsés dialógusról a megszólalás szigorúan vett sorrendjében be­számolni. Mert úgy akár két monológ is le­hetne. Nem két monológ. Az más kérdés, hogy a dialógus léte nem olyan könnyen fel­­fedhető. Radikálisan különböző nézőpontból szólalnak meg: Hévízi metafizikusán érteke­zik arról, hogy a legbecsületesebb bevallani, „metafizikus vigasz”-talanságunkat. Csuhás meg egyszerűen, úgy ahogy van, elveti ezt a jelzőt, s tragikus történetiségünk nála—kivé­teles iróniával — idő-áldozatok felmutatásá­val jelenik meg. Kafka-macska, operaszínház és érvényét vesztett tanulmány. Milyen az idő? — kérdezi Csuhás meg hogy: „Hol vannak az egerek? Hol a macska? Hol van Felix, hol van Max, hol van K.?” S azt mondja: „Ilyen az idő, majdnem mindent eltöröl.” Milyen igaz — morfondírozunk —, meg­ milyen idő. De hát nem mondja komo­lyan (lásd lennebb). Csak úgy mondikálja. Hévízi feldobta a labdát (azt a heisenbergit) a vigasz természetéről — „a halálracionali­zálásban sem lehet egyszerre átvilágítani a TÉKA

Next