Korunk 1993 (III. folyam 4.)
1993 / 6. szám = Irodalmunk határai - TÉKA - SELYEM ZSUZSA: félelem és reszketés, Félelem és Reszketés
123 félelem és reszketés, FÉLELEM ÉS RESZKETÉS Jaj nekem, mit tegyek hát, és mit is csináljak ? Jaj, nem tudom! EZDRÁS APOKALIPSZISE Élőkként a halálról beszélgetni — dialogizálni — eleve halva született próbálkozás. Spekulálni, azt tudunk. Itt (még) beszélgetünk, beszélgetünk, de ott, akkor úgyis egyedül vagyok, reménytelenül egyedül, s mit sem segít az, hogy most, együtt mire jutottunk,íme, a spekuláció. Már miért ne segíthetne? Segít-nem segít, fekete-fehér-igen-nem. Homo specula.) Aminek bizonyára lennie kell, az a határ — amin túl az egyetlen hiteles magatartás a címbeli, melyet nemigen tudunk szavakba önteni. Az lesz belőle, az a kétségbeesett ezdrási jajgatás. (Innen szólva — amit persze botorság megtenni, de nekünk már csak ez van, ez az innen szólás —, tehát innen szólva: nevetséges, férfiatlan hiszti.) Ennyit a határontúlról. Határoninnen viszont beszélgetünk — ugyan mi mást is tehetnénk? Midászként faggatjuk a legfőbbjáról szilénoszainkat, akikről valamiért azt gondoluk, tudják a titkot, s vigaszra várva reménykedünk abban, hogy a titkot mégsem mondják el, merthogy azt csak a szilénoszok képesek elviselni. Jó szót talált Hévízi Ottó, az ős-vigaszkeresésünkre: halálracionalizálás. S addig is azt keresi — igen becsületesen —, hogy mi az, ami már nem az, de még hiteles. Kürénei Simonról beszél, arról a „szerencsétlen flótásról”, aki éppen arra járt, s Krisztus keresztjét a nyakába varrják. Exegetálták ezt már különbnél különb módon, minthogy mindenáron érteni akarjuk a szenvedést, de az írás hallgat. Oktalan történetnek titulálja Hévízi a Simon esetét. A halállal való szembesüléskor nem sokra megyünk érvekkel, okokkal, célokkal, „metafizikai vigaszokkal” — de megmutatkozhat a másik szenvedő ember, a halálra menendő ember Fia, s nem átkozódom. Hévízinél a szilénoszi magatartás a „vonakodásban”, a vigasztalanság bevallásának halogatásában nyeri el apoteózisát, abban, hogy „arról feltehetőleg csak a vigasztalás vagy a radikális vigasztalanítás kényszerű (és hamisító) állításaival tudunk hitelt érdemlően hallgatni.” Ismétlem: hallgatni. Az okvetetlenkedő és ezáltal oly emberi, oly rokonszenves Ezdrás Istennek panaszolja a mi fülünknek nemigen való szilénoszi bölcsességet: „Jobb az embernek, ha meg sem születik.” Jézus az őt elárulóról .Hévízi Ottó—Csuhas István: Szüénosz-gyakorlatok. Bp., 1991. mondta volt ugyanezt. Kemény szavak. Merthogy akkor ez mindannyiunkra vonatkozik. Ezdrás tudja ezt. Talán ezért csendesedik el a találkozáskor. Horatio, a rezignáció másik lovagja is végighallgatja a Hamletet. Nem áltatja sem magát, sem másokat azzal, hogy lenne egy elmondható, „korrekt megoldás”. Ez volt a Mauzóleum, a halálirodalom dokumentumait (?) összeállító szándéka is, de Hévízi Ottó szerint mégsem tudták a megoldás-javaslattal magukat megtartóztatni. Vigasztalunk, vigasztalunk? — kérjük számon társainkat. De nem baj, vigasztalódom magam is, hiszen csak kezdők vagyunk a szakmában, Hévízi telitalálatával: haláltanoncok. Szilénosz gyakorlatát Hévízi Ottó magának Szilénosznak a történetével zárja, de ezt a történetet a Szilénosz által üldözött Hermész gondolja el. Üldözött, tehát fél, s „a félelemben fogant kérdésnek igazából senkit sem áll szándékában megszólítani”. Ha azonban megadatott volna a Szilénosszal való találkozás, s megtudnám, miben áll bölcsessége, tétje lenne a hallgatásnak: „a megszenvedett felejtés fogná körül ama kényes, titkos szerkezetet”. Bizonyára nem szerencsés dialógusról a megszólalás szigorúan vett sorrendjében beszámolni. Mert úgy akár két monológ is lehetne. Nem két monológ. Az más kérdés, hogy a dialógus léte nem olyan könnyen felfedhető. Radikálisan különböző nézőpontból szólalnak meg: Hévízi metafizikusán értekezik arról, hogy a legbecsületesebb bevallani, „metafizikus vigasz”-talanságunkat. Csuhás meg egyszerűen, úgy ahogy van, elveti ezt a jelzőt, s tragikus történetiségünk nála—kivételes iróniával — idő-áldozatok felmutatásával jelenik meg. Kafka-macska, operaszínház és érvényét vesztett tanulmány. Milyen az idő? — kérdezi Csuhás meg hogy: „Hol vannak az egerek? Hol a macska? Hol van Felix, hol van Max, hol van K.?” S azt mondja: „Ilyen az idő, majdnem mindent eltöröl.” Milyen igaz — morfondírozunk —, meg milyen idő. De hát nem mondja komolyan (lásd lennebb). Csak úgy mondikálja. Hévízi feldobta a labdát (azt a heisenbergit) a vigasz természetéről — „a halálracionalizálásban sem lehet egyszerre átvilágítani a TÉKA