Korunk 1996 (III. folyam 7.)

1996 / 10. szám = Damaszkuszi út 1956-1996 - LÁSZLÓFFY ALADÁR: Legbelsőbb titkos lőterek

carbonarik sorsából, a törökvilág és a gestapo-világ idejéből egyaránt. Hol is kezdődik és meddig is terjed az „ötvenhatosság”? Arra határozottan emlékszem, hogy kamasztudatunk képernyőjére kivédhetetlenül maguk a szovjet-partizán-romantikát felvetítők festették oda az ördögöt, a Molotov-koktélt mint primitív, de össznépi arzenált a T-34-esek szuperlovagrendje ellen. Az is biztos, hogy hiba csúszott a számításba, mert nyiladozó értelmünk a természet lefoghatatlanságának, lefékezhetetlenségének jóvoltából cenzúrázhatatlan irányba is elkalandozhatott ugyanazokon a csapásokon, egyetemi, tudományos, dialektikus, történelmi és materialista betáplálógyakorlatokon, ahol egységes, hibátlan, tudományos, dialektikus, történelmi és materialista világképet akartak kialakítani bennünk, hogy (mint a világ minden régi és új vallása) feltétlen uralmat biztosítsanak, irányíthassanak, manipulálhassanak — s ez sem ment, mert a logika (ha már megtanítják) s a gyermekszáj (amíg rá nem ijesztenek kellőképpen s „illegalitásba”, hallgatásba, föld alá, nyelv alá nem kényszerítik) kellemetlen kérdéseket tesz fel, melyekre ha nincs kielégítő válasz, az ifjú Saulusok elindulnak egy örök damaszkuszi úton. A „marxista szemináriumokon” a mi évfolyamunkon ezek szerint már úgy ’54-ben elkezdődött „ötvenhat”, amikor Páskándi Géza, Kovács Julcsa, Kántor Lajoska meg Lászlóffy Alika olyan hülyeségeket mert keresztkérdésként bevetni, hogy a tanszemélyzetnek felakadt a szeme, lévén tapasztaltabb és jobban tudatában a következményeknek. A „következmények” mégis csak a pesti utcán léptek fel igazán az életemben é s a naplómban, mely nyilván ’89 után se „szabadult” életünk, ifjúságunk egész fogolylevéltárával egyetemben a Big Brother átkeresztelt intézményéből), azokban a hetekben, amikor rohanva és hasra vágódva ismerhettem meg Budapestet, élő és mozgó célpontként gondolhattam ki s vethettem papírra azokat az ügyetlenkedő verseket, melyek láttán Bányai főhadnagy elvtárs kimutatott a szürkületben a novemberi fákra, mondván: Reggelre ott fogsz lógni, fiam. Amikor hajnalban, váltáskor az őrszemélyzet nagy dobogással leveri csizmájáról a havat, nincs az a tizenkilenc éves Cavaradossi, aki ezt ne hinné végül el, miután hetekig statárium-tudatban tartják. Az út vége, Damaszkusz pedig olyan messze van a mindig pontban éjfélkor kelő vallatólámpa vakító napfényéhez képest, hogy az ember megköti magában az első fogadalmakat s berendezkedik azok mentén élni — és negyven év után maga is csodálkozik, hogy sikerült betartani őket, hogy elképzelése ellenére az a minden fasizmusnál embertelenebb rendszer mégsem kétszáz évig tartott. Vannak adatok, számok, hangsúlyok, melyekre utólag még a legérzékenyebb korok sem tudnak még egyszer úgy rezonálni, ha már emlékként elcsomagolva kerülnek elő, mint valami olajos rongyba darabonként jól elásott elöltöltős pisztoly, melyről valaki Világos után érezte úgy, hogy még szüksége lesz rá, s ma muzeográfusok tapogatják, tisztogatják. Az igazi éhség, az igazi félelem emléke még egy Monte Christo vagy Rab Ruby olvastán se ugyanaz, csak valamit felkelt azért, ami kell, ami hasznos, bármikor, akkor is, amikor újra támad. A történelemben rendszerint holmi október huszonharmadikáig mindenütt undorral, lelkesen egykedvűen, dühvel, sírva-kacagva tudomásul veszik, öntudatlanul vagy tehetetlenül fogadják, hogy az utcába, a városba, a tájra, egy országba, tíz országba beszállásoltak megszállókat vagy felszabadítókat, siserehadakat vagy elit rohamosztagokat, rendfenntartókat, karhatalmakat, fajvédőket, fejvadászokat, inkvizítorokat. Lengyelek, írek, magyarok, románok, olaszok, zsidók, bulgárok, bosnyákok, horribile dictu — amerikai angol gyarmatosok túl tudtak élni ilyesmit. Negyven év kellett csupán, és manapság Magyarországon katonai lőtérről, hegesztőpisztollyal feldarabolva el lehet lopni és ócskavasnak adni el egy T-34-es vagy lehet már 134-es