Korunk 1996 (III. folyam 7.)
1996 / 11. szám = Utak - remények - VILÁGABLAK - VÁRDY BÉLA - VÁRDY HUSZÁR ÁGNES: A hazai és a nyugati magyarság viszonyának alakulása a rendszerváltás után, nyugati szemszögből nézve
Világcikkik 92 miniszterként eljuttattam Önökhöz is a 15 millió magyar problémáival foglalkozó írásainkat, dokumentumainkat. Antall Józseffel az élén a kormány számos tagja számtalan alkalommal beszélt, találkozott külföldre kényszerült honfitársakkal. A Kárpát-medence nehéz sorsú magyar népével és annak választott vezetőivel megteremtett bensőséges és szoros kapcsolata is jelzi, mennyire egységes magyar nemzetben gondolkodott az előző magyar kormány. Saját beszédeim és írásaim is ezt bizonyítják... Egész múltamból, gondolatvilágomból fakad annak a munkának a nagyrabecsülése, amit az emigrációba kényszerült százezrek végeztek a magyar érdekek szolgálatában”22. Személyesen ismerve Jeszenszky Gézát és a volt MDF-kormány legtöbb tagját, ennek a személyi vallomásnak az őszinteségében nincs okunk kételkedni, sem pedig e vallomásban megnyilvánuló hazaszeretet valódiságában. Sőt, a fönt jelzett tevékenységek, deklarációk és személyi találkozások valódiságát sincs okunk vitatni.23 Ez azonban mit sem von le abból a tényből, hogy a nyugati emigráció jelentős és legszámottevőbb része — a Borbándi Gyuláktól a Stirling Györgyökig, a Király Béláktól a Tollas Tiborokig, a Pásztor Lászlóktól a Méray Tiborokig, és az egyleti vezetőktől az emigráns politikával nem foglalkozó hungarológus egyetemi tanárokig — egészen másként látta, másként élte át, és ma is másként értékeli a rendszerváltás utáni éveket, illetve azon évek alatt az új kormánynak a nyugati magyarsággal szemben tanúsított hivatalos, félhivatalos vagy nem hivatalos álláspontját. S ez az értékelés különösen negatív azon személyek esetében, akik szinte egész életüket a magyar ügynek szentelték — akár az emigráns politika, akár pedig a magyarságtudomány egyetemi szintű terjesztése területén. Rendszerváltást követően ugyanis egyik napról a másikra háttérbe szorultak addig soha nem látott, soha nem hallott, magyar ügyekkel soha nem foglalkozó, de talán éppen ezért szépen meggazdagodott, s ennek következtében, anyagiakban bővelkedő egyének mögé. A rendszerváltás következményei A rendszerváltást követő hat évet a következő öt szakaszra lehet fölbontani, amely periodizálás visszatükrözi mind a hazai, mind a nyugati közhangulatot is: 1. 1990 tavasz és nyár: a föllángolt eufória hónapjai, amikor mindenki biztosra vette, hogy végre elérkezett az évtizedek óta megálmodott örök béke és boldogság kora. 2. 1990-92: a „nagy várakozás” évei, amikor még mindenki reménykedett, hogy a nem várt nehézségek, bukdácsolások, és politikai amatörizmus uralma ellenére a rendszerváltás mégiscsak meghozza a várt eredményeket. 3. 1992—94: a fokozatos kiábrándulás kora, amikor már csak az uralkodó politikai pártok vezetői és haszonélvezői hitték, hogy a rendszerváltásból azért mégiscsak lesz valami; 4. 1994 tavasz és nyár: a „nagy tragédia” hónapjai, amikor az MDF-vezette koalíció teljesen megbukott és az idétlen politizálgatásából származó bukásával elősegítette a reformkommunisták ismételt hatalomra kerülését. 5. 1994—96: a hosszú távú helyezkedések és igazodások kora, mikorra a régi ideálok már mind szertefoszlottak s helyüket a gátlástalan opportunizmus és öngratifikáció uralma vette át. Ezek a fejlemények és fordulatok természetesen elsősorban a hazai magyarság helyzetét érintették, melynek személyesen kellett végigélnie a rendszerváltás pozitív és negatív következményeit. Az előbbiek közt fő helyet foglaltak el a személyi, vallási,