Korunk 2006 (III. folyam 17.)
2006 / 7. szám = Poszt? Modern? - VERESS KÁROLY: A hermeneutika a modern és a posztmodern határán
valamiféle atóniához tartozik a posztmodern „poszt”-ja, erre utalnak az olyan definíciók is, mint „a késői kapitalizmus kulturális logikája”, vagy az ugyancsak Vattimo által használt „késő modernitás” kifejezés. De mit jelent az, hogy a modernség a posztmodernben ér véget? Mindenekelőtt azt, hogy a posztmodern a modernnek a vége, legalábbis annak akarja tudni magát, s mint ilyen a modernhez tartozik. Ebben a perspektívában szemlélve a posztmodern egy olyan történési folyamatként rajzolódik ki, amely a végéhez érő modernitás önnön határaiba ütközését s onnan való visszapattanását, önmaga felé való visszafordulását fogja át. A vég a történelmi út vége, amely a maga egészében besugározza a történelmet. Ennek horizontjában új, kiaknázatlanul maradó, eddig még be nem látott lehetőségek tárulnak fel. A vég tapasztalatában a (történelmileg) megvalósuló modernitás nemcsak a megtett út lezárulásával, hanem a benne rejlő lehetőségeinek a sokaságával és sokféleségével találja magát szemben. Lehetőségei tükrében felcsillan a modernitás másik arca: önmagán túlnyúló befejezetlenségében rejlő kimeríthetetlensége. Ez az, amire a posztmodern hatóköre voltaképpen kiterjed. A vég fenyegető réme visszafordulásra int. A végen túli atonba való ki(át)lépés teljes nihiljét senki sem vállalja. A posztmodern tehát a modernitásnak a véggel kapcsolatos tapasztalatából, s a vég kihívásaira adott válaszaiból születik. Ennélfogva joggal merül fel a kérdés: a posztmodern „poszt”-ja mihez képest „poszt”? Mihez képest tudja utonnak magát? Idáig csak annyi látható be, hogy a modernitásnak önnön határaiba való beleütközésében, a megtört linearitásban s onnan az önmaga felé való visszapergésben, visszaáramlásában gyökerezik. Azaz a modernitásnak a még ki nem aknázott lehetőségei felé történő orientációjában, amelyek a kezdet, az újrakezdés esélyével/illúziójával(?) kecsegtetnek. Ily módon a „poszt” elébe kerül és előtte jár annak, aminek az atónja. De nem lehet a megtörtént történelmet meg nem történtté változtatni. Ebben az orientációban egy már megtörtént és a végéhez ért történelem megnyílását kell látnunk a még mindig benne rejlő lehetőségek irányában, melyek az újravétel sokféle módját és a bejáratlan utaknak a sokaságát hordozzák. Azaz: megújulás a visszatérésben és visszafordulásban, s az ebben való továbbhaladásban, a már megtörténtek ismétlődése nélkül. A jelzett posztmodern diskurzusokat számba véve úgy tűnik, hogy az így felfogott „poszt” leginkább a derridai „différance” vonatkozásában telítődik értelemmel. A „szakadás és a megoszlás” folyamatát jelölő elkülönböződés maga is kettős jelentéstartalmat egyesít magában. Egyrészt a „différer” érthető úgy, mint „elhalasztani, halogatni, elodázni, tudatosan vagy tudattalanul egy kerülő időbeli és halogató közvetítéséhez folyamodni, mely felfüggeszt, illetve mérsékeli a megvalósulást”.“ Másrészt a „différer” azt jelenti, hogy „nem identikus”, „más(nak lenni), felismerhető(nek lenni)”, azaz az eltérő másságát jelenti." A posztmodern a homogén totalitásként, az átfogó és univerzalizáló egységként kiépülő modernitásban bekövetkező törés, rés, hasadás, a modernitás elkülönböződése önmagától. Ebben az elkülönböződésben felfüggesztődik a modernitás önmagához való közvetlen közelsége, a közvetlenség önmaga és önmaga közötti távolsággá tágul, amelynek lassító mozgásában eltolódik a vég, és elhalasztódik, elodázódik az egyirányú és egyfajta megvalósulás beteljesülése; ugyanakkor az elkülönböződés, mint a linearitás meg