Korunk 2009 (III. folyam 20.)

2009 / 4. szám = Reklámfogások - TÉKA - BALON RUFF ZSOLT: Tanulmányok a másként azonosról

Vagyis a történeti szöveg reprezentációk (reprezentációjának) reprezentációja. De, teszem hozzá, annál valóságosabb érvényt gerjeszt. Keszeg Anna értelmező beavatkozása Marin elbeszél és-fogalmát is „sajátos” repre­zentációként működteti. Az azonosítás intenciózus, de indokolható. Érvként, illetve ,,értékfogalom”(!) gyanánt hasznosítja, ami­kor a Marin-modellt a történetírás episz­­temológiai válságára adható lehetséges meg­fejtésként, mintegy önkéntelen állásfoglalás­ként interpretálja, s ezzel a gesztussal vala­hova a modern, történelmet „uraló” történet­­írás, illetve a végletesen posztmodern, a tör­ténelmet tárgyi igazságától megfosztó „nyelvi fordulat” diskurzusa közé helyezné el. Ettől persze a modell még ízig-vérig posztmodern fogantatású elgondolás (marad), íme: „Az el­beszélés olyan sajátos reprezentáció, mely­nek tárgya identitásában sohasem létezik elő­zetesként” (75.), vagy logikailag problémá­sabb megfogalmazásban, az elbeszélés „egy rajta kívül semmilyen létmódban nem létező identitást annak reprezentációjaként ír le” (58.). De ennél is meredekebb, elbizonytala­­nítóbb megfontolásokról van szó: „egy erede­ti identitás fikciója minden esetben hihető, hiszen az eredetnél elvileg bármi lehet, a fik­ció pedig minden esetben reprezentációként értelmeződik” (uo.). A fentebb már említett Gérard Noiriel úgy oldaná meg az efféle filozófiai­­episztemológiai problémát, hogy „pragmati­kusan” kirekesztené a történész foglalatos­ságaiból. Vagyis egyszerűen nem tekinti megoldandó problémának. Keszeg Anna vi­szont vállalja a „fundamentalista” kihívást, és­­ leginkább Roger Chartier, valamint Frangois Hartog francia historiográfusok megfontolásai által indíttatva - a válságvita összefüggésében inkább a „bizonyosságok” szavatolójának tekinti Marin narratívamo­­delljét, mint ami egyúttal Hayden White szélsőséges narratológiájának érvénytelení­tésére is alkalmas. A marini történetírás létalkotó szimu­­lákrum: a folyvást „másként azonosról” szóló diskurzus, amely tehát nemcsak felfed (törté­neti identitást tulajdonít, visszaállít), hanem szükségszerűen el is fed; nemcsak jelenlétet, hanem a hiányt is tovább generálja, s ezért számolnia kell saját módszertani kategóriái­nak inherens elégtelenségével - saját diskur­zusának történeti csúsz(tat)ásával. A reprezentáció-elbeszélés-történetírás ekvivalencia-sorozatának kifejtése végén ál­lítható: „Ahogyan az elbeszélés egy identitás­ként nem érvényes létezést identitásként ír le, ugyanúgy a kutatás diskurzusa is saját ka­tegóriáival és azok csődjével (kelepcéivel) azonosként írja le kutatása tárgyát.” (78.) A tanulmányíró érvelése szerint azonban ép­pen a reprezentáció modellje szavatolja, hogy ez a típusú történetírás alávethető verifikációs eljárásoknak. Azaz, tenném hoz­zá, ha elvileg nem, működtetésében kijátsza­­ná az önhistorizálás s egyúttal a „lényegte­len” szimulákrum mondásának önreferen­­ciális képtelenségét... Zuh Deodáth tanulmánya is rávilágít a kortárs történetírás filozófiai-módszertani problematikusságára, de teszi ezt Reinhart Koselleck német történész munkássága (vagy legalábbis annak vonatkozó része) alapján. Álláspontjának megfogalmazására nem kell várnunk, már első mondata tétele­sen hozza: ,A történetírás az elméletek érték­­választása.” (105.) Koselleck indítékai mondhatni ugyan­azok, mint a fentebb hivatkozottak: „a letűnt valóság csakis megcsorbítva, hiányos állítá­sokban rekonstruálható” (113.); a történész jószerével alkotói módon kezeli kutatási anyagát, azaz fikcionalitás és metodika, faktumok (res fictae) és faktumok (res factae), történetírás és elmélet episzte­­mológiailag nem válnak el egymástól. Meg­látásom szerint az a bizonyos apotetikus vizsgálódási körkörösség, az önhistorizálási kényszer örvénye, amit Keszeg Anna úgy fo­galmaz meg, hogy a kortárs történészi dis­kurzus egyszerre gondolná el kutatási tárgya sajátos történetiségét, illetve saját diskurzu­sa, annak jelentős fogalmi összetevőinek történetiségét (78.), éppenséggel Zuh Deodáth kérdéseinek értelme is: „ahogyan a haladással szemben lépéshátrányban van­nak azok, akik benne vannak, nincs-e a tör­ténész lépéshátrányban a fogalmilag össze­sűrűsödő jelentések feltárásában? [...] Ho­gyan lehet elméletet alapítani a lehetséges 119

Next