Korunk 2011 (III. folyam 22.)
2011 / 3. szám = Élettörténetek antropológiája - VILÁGABLAK - K. HORVÁTH ZSOLT: A barbárokra várva (Drang nach Westen)
hosszabban idézni: „Az elmúlt másfél esztendő során sok száz külföldre szökött vagy kivándorolt honfitársam levelét olvastam. Ezek a levelek nap nap után százával jönnek a világ minden tája felől Magyarországra. Repülőgépek, hajók és gyorsvonatok hozzák őket, s a vékony, zizegő papíron hol jajkiáltás, hol dacos hetvenkedés, hol szemérmes szépítés, hol a választott sorsba beletörődött megnyugvás betűi adnak hírt az idegenbe szakadt magyarok életéről, a reménykedésről vagy a reménytelenségről. Tízezrekben élt az agyonreklámozott, gazdag nyugati paradicsom iránti vágyakozás, s amikor 1956 végén, az ellenforradalmi idők zűrzavarában lehetőség nyílt rá, egy esztelen uszító propaganda hatására családostul vagy aszszonyt, gyermeket itt hagyva megszédült emberek nagy tömegei rohantak eszelősen a nyugati határ felé. Láttam a menekülés útját. A Fertő-tó nádasait, a Hanság mocsaras ingoványát, ahol anyák hagyták el csecsemőiket, ahol családtagok szakadtak el egymástól... És láttam ezeket az embereket hazatérni, megtörtén, megcsalatva, testükben-lelkükben hordozva a kiábrándultság keserűségét. - Szélhámosság, hazug propagandavilág - mondták azok, akikkel beszélgettem. 1957 elején, ha kérdeztem tőlük - miért akarnak odaátra menni, még ezt kiáltották: »mert nyugodtan, szabadon akarok élni!« És ugyanezt mondták, csak fáradtan, elgyötörve 1957 végén a győri Hazatelepítő Központban is arra a kérdésre, hogy miért jöttek vissza: „mert nyugodtan, szabadon akarok élni!” De akik nem jöttek vissza, azok sem felejtették el a hazát. Erről beszél minden disszidens levél, köztük az a soksok írás, amelyeket a Magyar Rádió »Szülőföldünk« című adása bemondójának, Kárpáti Zoltánnénak címeztek a hazavágyó magyarok. Vágyakozva ragadták meg a haza rádión keresztül feléjük nyúló kezét, nehogy elszakadjanak az otthonhoz fűződő szálak - vállalva sokszor az ezzel járó kockázatot is. De erről a honvágyról beszélnek azok a szomorú értesítések is, amelyek a magyar disszidensek öngyilkosságáról adnak hírt a világnak hol erről, hol arról a tájáról. Az a hazug propaganda, amelyet a vezető nyugati kapitalista körök indítottak népi demokratikus hazánk ellen a magyar disszidenseken keresztül, a többi hazugsággal együtt visszaszáll azok fejére, akik nem akarnak békét, nyugalmat a világon.”28 A válogatás élére írt bevezető tehát eléggé célzatosan kijelöli azoknak a körét, akiket a korai Kádár-rendszer a médián keresztül önmagának megnyerni igyekezett: az apolitikus, de gazdasági értelemben biztonságosabb életre, fogyasztási javakra vágyókat, akik az ínség (és nem elsősorban a politikai elnyomás) elől menekültek. A mindenki velünk van, aki nincs ellenünk jelszóba tömörített hitvallás itt is visszaköszönt, amennyiben a rendszer hivatalosan hajlandó volt azt vélelmezni, hogy a kivándorlók jó része (már akik nem követtek el „semmit” 1956 őszén) megtévesztett, fejvesztett, de alapjaiban becsületes állampolgár volt - ilyeténképpen „visszaszerezhető” és „visszaszerzendő”. Ez a célzatosan „jóhiszeműnek” beállított stratégia tehát a Nyugatot, a gazdagság utáni vágyakozást tette meg első számú bűnbaknak, ám azt hoszszabb távon - mint egy sor más helyről tudható - nem ellenségként kezelte, hanem hallgatólagosan, kritikával követendő, implicit modellé tette. Az emigráció körében lefolytatott médiapropagandával foglalkozó írásában olyképpen fogalmaz Cs. Varga Katalin, hogy a párt agitációs és propaganda-, valamint külügyi osztálya rendszeresen küldött az emigráció tagjainak különféle brosúrákat, szóróanyagokat, többnyire névtelen levélben. Szinte mondanunk sem kell, hogy a Magyar Rádió Idegen nyelvű Főosztályának a cikkben részletesen tárgyalt akciója elsősorban a neves emigránsokra terjedt ki (Kéthly Annától Fejtő Ferencen át Wigner Jenőig), mivel az ő esetleges hazatérésük pozitív modellként szolgálhatott volna a magyar emigránstársadalom előtt. Nem tudni, mennyire hitték, hogy mindezzel célt érnek, de tény, hogy a sajtót, a rádiót és később a televíziót az agitprop osztály alá rendelték, valamint a Magyar Rádió Idegen nyelvű Főosztálya nyolc nyelven, hétköznaponként 15 órányi műsort sugárzott, mely 65 országban volt fogható. Nos, ez elmond valamit a misszió komolyan vételéről.28 95 71 világablak