Korunk 2012 (III. folyam 23.)

2012 / 8. szám = Kultúra a piacon - TÉKA - ZSIGMOND ADÉL: Használható és befejezetlen (múlt) (Mozgó könyv)

MOZGÓ­KÖNYV ZSIGMOND ADÉL HASZNÁLHATÓ ÉS BEFEJEZETLEN (MÚLT) Sárközy Réka: Elbeszélt múltjaink. A magyar történelmi dokumentumfilm útja ■ Ugyan Sárközy Réka első könyvét tartjuk kézben, a szerző korántsem most kezdte a magyar dokumentumfilmek tanulmányozá­sát. 1995 óta dolgozik az 1956-os Intézetnél, producerként számos történelmi dokumen­tumfilm elkészítésében vett részt, a filmek gyártási körülményeiről is bőven lehet tehát fogalma. Első könyve, amely egyben dokto­ri disszertációja is, a dokumentumfilm, és hogy specifikus legyek, a történelmi témájú filmek magyarországi helyzetének elemzé­sét célozza meg. Olyan alapkérdéseket fe­szeget, mint hogy melyek a történelem elbe­szélésének lehetséges útjai filmen, miért fontos a dokumentumfilm számára a törté­nelem elbeszélése egészen a kezdetektől, miért közelít a filmes másként a történelem­hez Magyarországon, mint Nyugat-Európá­­ban vagy Amerikában, milyen társadalmi és filmtörténeti okok vezettek a történelmi do­kumentumfilm eltérő szerepeihez, vagy hogy mit várnak a tudomány képviselői és a filmesek egymástól. A könyv kiindulópont­ja a nyolcvanas évek dokumentumfilmes gyakorlata, hiszen ekkor alakult ki Magya­rországon a hosszú interjúkon alapuló do­kumentumfilmes forma, amely sokáig tar­totta magát mint a múlt elbeszélésének leg­gyakrabban használt módja. Sárközy könyve összefoglaló jellegű, a magyar történelmi dokumentumfilm törté­netének áttekintését kívánja nyújtani, a mű­faj kialakulását, fejlődését követi nyomon. Maga a jelenség érdekli, a filmek összessége alapján leszűrhető általánosan megfogal­mazható igazságok, és nem az egyes filmek részletekbe menő elemzése. A könyv fejeze­teit olvasva így gyakran lehet olyan érzé­sünk, mintha ezt vagy azt a megállapítást már olvastuk volna valahol (nem, mintha nem lenne mindez körültekintően doku­mentálva a szövegben!), olyan fogalmak ke­rülnek bennük ugyanis szóba, mint a poszt-modern történetírás, a mikrotörténet vagy az emlékezet, e fogalmak mentén pedig olyan nevek, mint a Lyotard-é, a Foucault-é, a Gyáni Gáboré, a Hayden White-é vagy a Natalie Zemon Davisé. Szemléletmódjában tehát illeszkedik a már alaposan bejáratott, egyébként releváns, a fent említett nevek ál­tal fémjelzett megközelítésmódokba. Sárkö­­zynek nincsenek nagy vitái az általa idézett szerzőkkel, bár néhol jelzi, hogy ezt-azt másként gondol, nála a szakirodalom az egyébként önálló, logikus és történeti mun­kához híven átlátható szerkezetet hivatott támogatni. A bevezető fejezet fontosnak tart né­hány műfajelméleti kérdést tisztázni, ehhez Bill Nichols és Ungváry Rudolf dokumen­­tumfilm-tipológiáját hívja segítségül, az an­golszász, illetve a magyar dokumentumfilm­re vonatkoztatva, nem célja azonban műfaj­elméleti kérdésekben állást foglalni, hiszen, ahogy írja, számára „a dokumentumfilmben a történeti narratíva filmes jelenléte fontos” (14.) A filmek műfaji elkülönülése számára csak annyiban lényeges, amennyiben segít­ségükkel a mögöttük lévő társadalmi, gazda­sági és egyéb okokat feltárhatja. A bevezetés a könyvben érvényes dokumentumfilm-de­­finíciót is megadja: minden filmet doku­mentumfilmnek tart, amely a megértés szándékával szemléli a múltat, illetve mód­szereit és szemléletét a történettudomány­ból meríti. Nem az ismeretterjesztő funkció­jú filmekre kíváncsi, hanem azokra, ame­lyek alkotója „a dramaturgia, a látvány, az emberábrázolás középpontba helyezésével [kíván] szólni a múltról” (34.). A posztmodern történetírást taglalva Natalie Zemon Davies Martin Guerre vissza­térése című könyvéből­ kiindulva és a körü­lötte kibontakozó vita kapcsán fontosnak tartja kiemelni, hogy a posztmodern szemlé­let számára immár nincs totális történet, a 1956-os Intézet - L’Harmattan Kiadó, Bp., 2011. 113

Next