Korunk 2012 (III. folyam 23.)
2012 / 2. szám = Világok vége - TÉKA - ZSIGMOND ADÉL: The Making of Woody Allen (Mozgó könyv)
m 2012/2 apropóján történik. Akár a stand up komikusra, akár az Oscar-díjas rendezőre és íróra, akár a színészre, vagy Allenre mint magánemberre kíváncsi Björkman, a művek jelentik számára a kályhát, amelyhez mindig visszatér, és amelynek kapcsán boncolgat minden mást is. A kronologikus, filmről filmre haladó megközelítést nem veti ugyan szét a kreativitás, de segít rendszerezni Allen gazdag életművét. Az egyes részek kevésbé épülnek egymásra, amelynek előnye, hogy nem követelik meg a kronologikus olvasást, egy sor miniinterjút kapunk tehát, hátránya viszont, hogy jó néhány alapkérdés ismétlődik a kötetben, és a kötelező kérdések mellett már kevesebb tér jut a filmek mélyebb megvitatásának. Az egyes fejezetek szerkezete nagyjából hasonló: a filmötlet felmerülésétől indul (ami Allennek a legtöbb fejfájást okozza), aztán az írás folyamatára és körülményeire kérdez rá (Allen bárhol, bármilyen körülmények között tud írni, ugyanazon az írógépen dolgozik, amit tizenhat éves korában vett), majd a casting folyamatát boncolgatja (hogyan választja ki a színészeket, kinek a tanácsa mérvadó), szó esik a stábbal való együttműködéséről (amely többnyire évek óta állandó), a színészekhez való viszonyáról (akikkel nem bizalmaskodik, inkább távolságtartó, kevésbé instruálja őket, hiszen épp azért esett rájuk a választása, mert bízik bennük), a forgatás folyamatáról és az utómunkáról (utószinkronnal például sosem él, pótforgatást viszont mindig rendez), aztán a film rövid elemzését is megkísérli egy-egy jelenet vagy kulcsmondat kiemelésével. Arra is több ízben rákérdez Björkman, hogy ma, a beszélgetés jelenidejében csinálná-e másképp ezt-azt a filmjeiben. Az interjúkötetből kirajzolódik Woody személyes ízlése is, hiszen rengeteg stand up komikus, rendező, színész, író és zenész neve felmerül a beszélgetés során, akikről a rendező őszintén vall - akár szereti őket és munkájukat, akár nem. Nem hallgatja el filmes bukásait sem, amelyekkel kapcsolatban megjegyzi, hogy őt elsősorban a munka maga érdekli, nem a közvetlen fogadtatás. Kritikát is azért nem olvas már, hogy ne zavarodjon össze az ellentmondó elgondolásoktól. Björkman az a típusú kérdező, aki az olvasó szócsövévé is szeretne válni, hiszen olyan kérdéseket is feltesz, amelyek számára talán egyértelműek vagy banálisak, de azt sejti, hogy olvasója számára érdekesek lehetnek. Az interjúkötet, amely werkkönyvnek is tekinthető, ismétlődő struktúrájú, a „hogy jött az ötlet”, „milyen volt X-szel és Y-nal dolgozni” mantraszerű ismétlése azonban a könyv végéhez közeledve jócskán lenyesi az olvasói kíváncsiságot. Elkelt volna a kötethez egy keményebb kezű szerkesztő, ugyanis akad olyan, Allen filmjeinek sajátosságaihoz általánosságban közelítő kérdés, ami szinte szóról szóra megismétlődik. Ilyen például az a nem túl releváns fölvetés, hogy miért hiányoznak a rendező filmjeiből a színesbőrű karakterek. Mi mást is válaszolhatna erre Woody, mint azt, ami a filmjeiből is egyértelmű: „Valójában a legtöbb karakterem lokálisan nagyon behatárolt. Többségük New York-i, magasabb osztályokhoz tartozik, művelt és neurotikus. Kizárólag erről írok, lévén ez az egyetlen dolog, amit ismerek. Mással kapcsolatban nincs elég tapasztalatom.” (75.) S ha már a Woody Allen-féle New York-i neurotikus, hajszolt urbánus értelmiségi karakterénél tartunk, nem kevésbé lényegtelen szempont Björkman könyvében az sem, hogy az Allen által megírt és gyakran általa is játszott karakterek mennyire állnak közel Allenhez, a magánemberhez, a képernyőn megjelenő karakter és az offscreen ember mennyire esik egybe. Björkman prekoncepciója ugyanis (ahogyan sokunké) az, hogy a kettőnek nagyon is sok köze van egymáshoz, Allen azonban határozottan hárítja a feltételezést, s a kötet egészéből is az derül ki, hogy egy rendkívül tudatos, tevékeny alkotóról van szó, aki rá sem ér neurotikusnak lenni. Arra ott van Alvy Singer vagy Sandy Bates. ■ JEGYZETEK 1. Legjobb példám erre még mindig a Mihancsik Zsófia: Nincs mennyezet, nincs födém. Beszélgetés Nádas Péterrel. Jelenkor, Pécs, 2006. 2. „Az emberek azt hiszik, hogy az Annie Hall vagy a Manhattan önéletrajzi, de valójában mindkét forgatókönyvet Marshall Brickmannel írtam, és ő is rengeteget tett beléjük. Szóval, kinek az esetében önéletrajzi akkor? Az övében, az enyémben? Ez egyszerűen butaság.” (348.) 96