Korunk 2012 (III. folyam 23.)

2012 / 2. szám = Világok vége - TÉKA - ZSIGMOND ADÉL: The Making of Woody Allen (Mozgó könyv)

m 2012/2 apropóján történik. Akár a stand up ko­mikusra, akár az Oscar-díjas rendezőre és íróra, akár a színészre, vagy Allenre mint magánemberre kíváncsi Björkman, a mű­vek jelentik számára a kályhát, amelyhez mindig visszatér, és amelynek kapcsán boncolgat minden mást is. A kronologikus, filmről filmre haladó megközelítést nem veti ugyan szét a krea­tivitás, de segít rendszerezni Allen gazdag életművét. Az egyes részek kevésbé épül­nek egymásra, amelynek előnye, hogy nem követelik meg a kronologikus olva­sást, egy sor miniinterjút kapunk tehát, hátránya viszont, hogy jó néhány alapkér­dés ismétlődik a kötetben, és a kötelező kérdések mellett már kevesebb tér jut a fil­mek mélyebb megvitatásának. Az egyes fejezetek szerkezete nagyjából hasonló: a filmötlet felmerülésétől indul (ami Allennek a legtöbb fejfájást okozza), aztán az írás folyamatára és körülményeire kér­dez rá (Allen bárhol, bármilyen körülmé­nyek között tud írni, ugyanazon az írógé­pen dolgozik, amit tizenhat éves korában vett), majd a casting folyamatát boncolgat­ja (hogyan választja ki a színészeket, kinek a tanácsa mérvadó), szó esik a stábbal va­ló együttműködéséről (amely többnyire évek óta állandó), a színészekhez való vi­szonyáról (akikkel nem bizalmaskodik, in­kább távolságtartó, kevésbé instruálja őket, hiszen épp azért esett rájuk a válasz­tása, mert bízik bennük), a forgatás folya­matáról és az utómunkáról (utószinkron­nal például sosem él, pótforgatást viszont mindig rendez), aztán a film rövid elemzé­sét is megkísérli egy-egy jelenet vagy kulcsmondat kiemelésével. Arra is több íz­ben rákérdez Björkman, hogy ma, a be­szélgetés jelenidejében csinálná-e más­képp ezt-azt a filmjeiben. Az interjúkötetből kirajzolódik Woody személyes ízlése is, hiszen rengeteg stand up komikus, rendező, színész, író és ze­nész neve felmerül a beszélgetés során, akikről a rendező őszintén vall - akár sze­reti őket és munkájukat, akár nem. Nem hallgatja el filmes bukásait sem, amelyek­kel kapcsolatban megjegyzi, hogy őt első­sorban a munka maga érdekli, nem a köz­vetlen fogadtatás. Kritikát is azért nem olvas már, hogy ne zavarodjon össze az ellentmondó elgondolásoktól. Björkman az a típusú kérdező, aki az olvasó szócsövévé is szeretne válni, hi­szen olyan kérdéseket is feltesz, amelyek számára talán egyértelműek vagy banáli­sak, de azt sejti, hogy olvasója számára érdekesek lehetnek. Az interjúkötet, amely werkkönyvnek is tekinthető, is­métlődő struktúrájú, a „hogy jött az öt­let”, „milyen volt X-szel és Y-nal dolgoz­ni” mantraszerű ismétlése azonban a könyv végéhez közeledve jócskán lenyesi az olvasói kíváncsiságot. Elkelt volna a kötethez egy keményebb kezű szerkesztő, ugyanis akad olyan, Allen filmjeinek sa­játosságaihoz általánosságban közelítő kérdés, ami szinte szóról szóra megismét­lődik. Ilyen például az a nem túl releváns fölvetés, hogy miért hiányoznak a rende­ző filmjeiből a színesbőrű karakterek. Mi mást is válaszolhatna erre Woody, mint azt, ami a filmjeiből is egyértelmű: „Való­jában a legtöbb karakterem lokálisan na­gyon behatárolt. Többségük New York-i, magasabb osztályokhoz tartozik, művelt és neurotikus. Kizárólag erről írok, lévén ez az egyetlen dolog, amit ismerek. Más­sal kapcsolatban nincs elég tapasztala­tom.” (75.) S ha már a Woody Allen-féle New York-i neurotikus, hajszolt urbánus értel­miségi karakterénél tartunk, nem kevésbé lényegtelen szempont Björkman könyvé­ben az sem, hogy az Allen által megírt és gyakran általa is játszott karakterek mennyire állnak közel Allenhez, a ma­gánemberhez, a képernyőn megjelenő ka­rakter és az offscreen ember mennyire esik egybe. Björkman prekoncepciója ugyanis (ahogyan sokunké) az, hogy a kettőnek nagyon is sok köze van egymás­hoz, Allen azonban határozottan hárítja a feltételezést­, s a kötet egészéből is az derül ki, hogy egy rendkívül tudatos, te­vékeny alkotóról van szó, aki rá sem ér neurotikusnak lenni. Arra ott van Alvy Singer vagy Sandy Bates. ■ JEGYZETEK 1. Legjobb példám erre még mindig a Mihancsik Zsófia: Nincs mennyezet, nincs födém. Beszélgetés Nádas Péterrel. Jelenkor, Pécs, 2006. 2. „Az emberek azt hiszik, hogy az Annie Hall vagy a Manhattan önéletrajzi, de valójában mindkét forgatókönyvet Marshall Brickmannel írtam, és ő is rengeteget tett beléjük. Szóval, kinek az esetében önéletrajzi akkor? Az övében, az enyémben? Ez egyszerűen butaság.” (348.) 96

Next