Korunk 2012 (III. folyam 23.)

2012 / 11. szám = A Horthy-korszak - UNGVÁRY KRISZTIÁN: Magyarország II. világháborús szerepvállalása

magyar honvédség jelentősége 1944-ben már létszáma alapján is felülmúlta a lakoss 3­g­ság száma alapján még ekkor is nagyobb Olaszország háborús hozzájárulását. 1944 nyarán mintegy 370 000, 1945 áprilisában 170 000 olasz katona harcolt német olda­lon, általában nem önálló egységekben, ezzel szemben a magyar honvédség még a háború végén is legalább 3-400 000 katonával volt jelen a keleti hadszíntéren. Ugyanez igaz az összveszteségek szempontjából is: 340-360 ezer halott honvéddal szemben a háromszor akkora és jóval több fronton harcoló olasz haderő csupán 330 ezer halottat vesztett.­ Ennek azonban hihetetlenül nagy ára volt. Becslések szerint 1944 júliusától ha­vonta átlag 25 ezer magyar katona került veszteséglistára (halott, sebesült, eltűnt). A halottak száma a nyilas hatalomátvételig elérhette a 45 ezer főt, ami megfelel a 2. magyar hadsereg doni véres veszteségeinek. 1944. október 15. után a honvédség harckészsége rohamosan csökkent, de ennek ellenére még 1945 márciusában is a Kárpát-medencében magyar csapatok adták a gyalogság és a tüzérség egyharmadát.­ Ha tekintetbe vesszük, hogy német szempontból Magyarország 1944 őszétől főhad­színtérnek számított, ahová a legtöbb és a legjobb csapataikat küldték, akkor a ma­gyar szerepvállalás különösen figyelemre méltó. 1944. október 15. után a magyar katonai felső vezetés működése gyakorlatilag megszűnt. A magyar alakulatokat ezred- és zászlóalj erejű csoportokra bontották, és beosztották német seregtestekhez. Tömegessé váltak a szökések, a csapatok harci morálja ijesztő mértékben csökkent. Ennek ellenére tevékenységük nem tekinthető még ekkor sem teljesen jelentéktelennek. A magyar katonaság végső felbomlása ak­kor következett be, amikor el kellett hagyni az ország területét. A magyar háborús szerepvállalás gazdasági vetületei­ n Magyarország hadiipari hozzájárulása sem nevezhető jelentéktelennek. Csak ke­vesen tudják, hogy a II. világháború elején az egész világon csupán tíz ország gyár­tott harckocsikat. Magyarország közéjük tartozott, míg Románia, Lengyelország vagy Jugoszlávia nem. A magyar fegyvergyártás eredményei regionális összehasonlítás­ban kiemelkedőek voltak, de ahhoz már nem bizonyultak elégségesnek, hogy egy szuperhatalommal szemben is felvegyék a versenyt. 1941-ig az ország vezetése nem is számolt azzal, hogy hadseregét nagyhatalmakkal szembeni akciókra készítse fel - mivel teljesen nyilvánvaló volt ennek esélytelensége. Ebből adódóan a szovjet Vörös Hadsereggel szemben nem is lehetett elvárni azt, hogy a magyar ipari fejlesztés lé­pést tudjon tartani. Mindezt előre kell bocsátani akkor, ha honvédség felszerelési ku­darcairól esik szó. Az eredmények annál is inkább szembetűnőek, mivel a kiindulási alap, azaz az 1938 előtti honvédségi felszerelés mennyiségi és minőségi szempontból még az első világháborús színvonalat sem érte el teljesen. Gyakorlatokon a géppuskákat kerep­lőkkel helyettesítették, a nehézfegyverzet szinte teljesen hiányzott. Ezen radikális változtatást ért el a 20. század legsikeresebb gazdasági programja, az 1938. évi XX tc. formájában törvényben is kodifikált győri program. Terheinek 60 százalékát finan­szírozták a mintegy 27 ezer legtöbb adót fizető természetes és jogi személy prog­resszív (mezőgazdasági tőke esetén 5-14%, ipari tőkénél 5-20% közötti, húsz, illet­ve huszonöt részletben, negyedévente törlesztendő) vagyondézsmájával, 40 százalé­kát pedig államkölcsönnel fedezték. Remélni lehetett, hogy az államkölcsön kama­tait az élénkülő gazdaságból származó bevételek ellentételezni fogják. A győri programról az terjedt el, hogy végrehajtása elsősorban a fegyverkezés cél­jait szolgálta. Valójában a program sokkal inkább általános iparélénkítési és gazda­ságfejlesztési célokat követett, és a fegyvergyártás csupán hasznos mellékterméke. 2012/11

Next