Korunk 2014 (III. folyam 25.)
2014 / 7. szám = Kamaszkor - TÉKA - KOVÁCS BEA: Nyelvében a nemzet
IK 2014/7 abból fakad, hogy a férfit mintegy „félrediagnosztizálva” finnek képzeli, és némi kezdetleges nyelvtanítás után visszaküldi Helsinkibe. A finn férfi azonban olasz, a Prológusban már megnevezett Massimiliano Brodar, akinek újonnan kapott nyelve, identitása sem tudja beindítani a mémoire involontaire-t, ami által elkezdődhetne az identitás, öntudat visszaállítása. Friari tragédiája abból fakad, hogy hazafias elfogultságával, naiv reménykedésével tönkretett és közvetve az öngyilkosságba kergetett egy embert - Brodar élettörténetének publikálásával akar valamennyire enyhíteni saját fájdalmán, javítani a javíthatatlan helyzeten. Friarit a kézirat publikálására jó szándék ösztönzi, legalábbis ezt gondolhatjuk elsőre, ha engedünk a szánalomnak, és hiszünk a doktor mentegetőzéseinek. Mármost nem valamiféle alattomos átverésre próbálok rámutatni, hanem arra, hogy a Friari narrációját olvasva rá kell jönnünk, hogy az önsajnálat által motivált tett, vagyis Brodar önéletírásának tényleges megírása ellentmondásos, szkepszisünkre pedig maga Friari ad indokot, amikor a kézirat szerkesztéséről beszél: „A tények ismeretében sikerült rekonstruálnom az elbeszélt történetet, melyet nyelvtanilag helyes formában újraírtam, és tartalmilag helyreállítottam. Sokszor kénytelen voltam erőteljesen beavatkozni a szöveg szövetébe, vagyis általam fogalmazott betéteket illesztettem bele, hogy a kusza részek között megteremtsem az összefüggést.” (10.) Friari tehát akarva-akaratlan megmásítja Brodar történetét, a legjobb szándékai ellenére nem az áldozat, hanem saját perspektíváját érvényesíti. Mert bár jelen volt bizonyos elbeszélt jeleneteknél, és a történet több mozzanatáról is értesült, számára lehetetlen Brodar szemszögéből elbeszélni, láttatni és megértetni az eseményeket, a személyes impressziókat és sorsot. Friari másodszor is ráerőlteti Brodarra saját nyelvét, pontosan azáltal, hogy „hangot ad” neki, megfosztja az áldozatot a primer, nem tolmácsolt közléstől. A nyelv birtoklása és a nyelv általi birtoklás hierarchikus kapcsolata rajzolódik ki ebből a viszonyból. Diego Marani könyvének legproblematikusabb kérdése tehát nyelvi jellegű. A kortárs irodalom nagy erőfeszítéseket tesz a trauma (áldozatainak) megszólaltatására, a nyelvből való kirekesztettség hallhatóvá tételére. Ezzel szembemenően Marani regénye egy posztkoloniális olvasatot is felkínál, ami értelmezésemben inkább magán-, mintsem politikai szférában teljesedhet ki. A sebesült beszédközpontú, nyelvétől, identitásától és kultúrájától megfosztott Massimiliano Brodar töredékes jegyzeteinek átírása, a szétszórt (dramaturgiai) csomópontok egységes narratívává szerkesztése hatalmi, gyarmatosító gesztusként fogható fel. Friari doktor kommentárjai többször is metaszöveggé változnak, és a beavatkozások milyenségére, a nyelv határaira és lehetőségeire vonatkozó reflexióként jelennek meg. Ezek a hol Humboldt, hol Wittgenstein nyelvszemléletét tükröző eszmefuttatások ugyancsak megkérdőjelezik a hitelességet, s ezúttal nem a narrációét, hanem a doktorét: túl filozofikus, túl elméleti kitérők ezek, hogy egy hadikórházban dolgozó orvostól származzanak. Mivel Friari semmilyen említést nem tesz nyelvészeti olvasmányairól, tájékozottságáról, tudása, megszólalásának módja és pozíciója az olvasóban kételyeket ébreszthet. A nyelvi kérdés ugyanakkor azt a mediális kérdést is felveti, hogy képes-e a próza, a regény olyan fokú töredékességre, annyira hiteles traumareprezentációra, mint a vers (többek között Borbély Szilárd A Testhez című kötetének nyelvezetére gondolok itt), a színház vagy a film. A inter- és transzmedialitás korában Marani regényének hihetősége ismét csorbul, ami a színpadon vagy a szélesvásznon a multimediális jellegű közlésből adódóan valószerű nyelvi krízis, az az Új finn nyelvtan esetében viszonylagossá válik. Erős ellenpéldaként hozhatnánk fel Peter Handke Kaspar című drámáját, amelyben a hasonló alapszituáció szükségszerűen találó nyelvi regiszterrel társul, természetesen a színház összetett jelrendszeréből fakadóan. Az emlékezet s ennélfogva az identitásvesztés reprezentációjának hatásos megoldását láthatjuk továbbá Frank Darabont The Majestic című filmjében, ahol a beszéd hallhatósága nem függ az érintett szereplőn kívül eső, külső beavatkozástól. Akárcsak Kaspar, Marani hőse is idegenként kerül egy közösségbe, amelybe, elsődlegesen, annak nyelvét beszélve illeszkedhet be. Humboldt felfogásában a nyelv szorosan összefügg egy nép nemzetjellegével, és Massimiliano Brodarnak is hasonló elképzelései vannak a valahova tartozásról: abban bízik, hogy a finn nyelv birtoklásával nemcsak személyes, hanem kollektív és kulturális emlékezetre is szert tesz, és ezáltal végre öntudatra ébred. Az asszimilálás folyamatában egy evangélikus lelkész, Olof Koskela és Ilma Koivisto nővér is fontos szerepet játszik. Míg előbbi a finn nemzeti eposzból, a Kalevalából mesél hosszú részleteket, utóbbi egy barátság kezdeményezésével próbál érzelmeket és emlékeket ébreszteni a katonában. Ilma „Sampo Karjalainen”-hez írt leveleit Friari adja közre, s így a történet kibontakozásában egy harmadik, női perspektíva is érvényesül. Ilma ma- 120