Korunk 2015 (III. folyam 26.)

2015 / 10. szám = Magyar szigetek és szórványok a Kárpát-medencében - VILÁGABLAK - Bakos István: A nyugati magyar diaszpóra visszaútja

Magyar-magyar kapcsolatok a rendszerváltás sodrában Haza az húzott, ami elűzött: az ország szolga volta. Szabadság! Küzdők, egyre küzdők: ne legyek hazámnak se foglya. Illyés Gyula ■ Ismeretségem, kapcsolataim, tapasztalataim hatványozódtak, amikor Csoóri Sándor hívá­sára, 1994 őszén, megpályáztam a Magyarok Világszövetsége főtitkári posztját, és az elnökség (amelyben egyenlő arányban voltak képviselői a külhoni, az utódállamok­beli és az anyaor­szági magyaroknak) egyhangúlag megválasztott a világszervezet főtitkárának. Ekkor még az MVSZ Elnökségében és Választmányában - az összmagyarságot képviselő személyek so­rában - ott találjuk a nemzet színe-javát. Ilyen neves, közösségeiket méltóan reprezentáló testületek vezetésével a 20. század végén nem működött nemzeti intézmény hazánkban. Velük együtt főtitkárként szolgálni - a vajúdva születő, sok bajjal, belső konfliktusokkal ter­helt Világszövetséget hivatalvezetőként működtetni - emberpróbáló feladat volt számomra. A Magyarok Világszövetségét (1929-ben, illetve 1938-ban) eredetileg a szétszórtságban élők összefogását, a külhoni magyarok honi érdekképviseletét, magyar megmaradásukat szolgáló intézményként alapították.­ A fordulat éve utáni szovjet-kommunista diktatúra négy évtizede során - eredeti hivatását és az alapítókat megcsúfolva - a külhoni magyarságot megosztó, bomlasztó szándékkal öncélúan működtették Rákosiék, majd Kádárék is. A rendszerváltáskor a külföldi magyaroktól elidegenített, csak a nevében megmaradt MVSZ-t - újabb funkciókkal fölruházva - az összmagyarság világszervezetévé akartuk átfor­málni. Közreműködtem benne, felemás eredménnyel. Az ezredforduló után torzóvá vált törekvésünk. Nem a külhoni magyarságot preferáltuk szövetségi munkánkban. Pedig szükség lett vol­na arra is. A külhoni magyarok ugyanis nem alkotnak lakóhelyi közösségeket, mint például a görögök, az olaszok, a zsidók és jó néhány más náció tagjai, így az asszimiláció a minde­nütt meglévő késztetésén túl, nemzettársaink egymástól való térbeli távolsága, individuális beállítódása, történelmi rétegződése, vallási megosztottsága is akadálya a nemzeti megmara­dást segítő szervezettebb közösségi élet kialakításának, az iskolák és a magyar intézmények létesítésének és fenntartásának. Ebben kellett volna az MVSZ-nek segítenie őket. Nem iga­zán tudtunk... Pedig sokan készültek hazatelepülni, s talán egy kicsit több odafigyeléssel meg tudtunk volna nyerni sok száz ingadozó családot, közösséget. Töredéke valósult meg ez irányú terveinknek. Zavart keltett körükben is az anyaország politikai váltógazdaságával kialakult gyakori átszervezgetés a velük foglalkozó honi hivatalokban, amihez névváltozta­tások párosultak. (Illyés Alapítványból Szülőföld Alap, az Apáczai Közalapítvány és az Új Kézfogás Alap összevonása, a HTMH, majd az MKA fölszámolása, a MÁÉRT, a Segítő Jobb, a Pro Minoritate stb. ügyek). Sok zűrt okozott a 33. éve működő BGA-val azonos néven léte­sített BG Alapkezelő Zrt. is. E jelenségek és a mindkét oldalon előállt kádercserék a „hivatalos” szervekkel fokozato­san kialakuló kapcsolatokat elbizonytalanították, a „nemzeti együttműködést” hátráltatták. A rendszerváltás után kormányzati intézkedésekkel erősíteni kellett volna a­­ külhoni­akban egyre jobban érlelődő, a magyar állammal szolidáris­­ diaszpóralét feltételeit, és az új­jászülető MVSZ révén is feledtetni a dicstelen múlt rossz emlékeit. Sajnos nem így történt. Nemzetszolgálatom MVSZ-es évei (1994-1999) alatt - belső viszályok, balliberális ellen­szél közepette­­ több örömet és kudarcot éltem át, mint azelőtt bárhol. Erről most nem írok, de a külhoni magyarok fél évszázados történelmét, szellemi honvédő munkáját, kiemelkedő személyiségeit, számos közösségét - e szolgálatban közelebbről - megismerve megerősítem, hogy „A szovjet-kommunista zsarnokság évtizedeiben a külhoni magyarok fölbecsülhetetlen szerepet játszottak a keresztény, magyar, nemzeti és polgári hagyományok megőrzésében, az értékmentésben. Nekik köszönhető igen sok fontos szellemi teljesítmény léte, nagy alko­tóink túlélése, többek között Békés Gellért, Borbándi Gyula, Csapó Endre, Cseh Tibor, Csicsery-Rónay István, Gombos Gyula, Kovács Imre, Márai Sándor, Sisa István, Szabó Zoltán, Tollas Tibor, Wass Albert, a belső emigrációba kényszerített Bibó István és mások műveinek megjelentetése, hazai megismertetése is. Elévülhetetlen a szerepük az 1956-os magyar for­radalom és szabadságharc örökségének ápolásában, értékeinek hiteles felmutatásában, nemzetközi jelentőségének tudatosításában. Meghatározó részük volt az utódállamokban élő magyarok gondjainak fölvállalásában, érdekvédelmében, támogatásában csakúgy, mint a magyar demokrácia és a nemzeti függetlenség gondolatának ébrentartásában.”5­ 79

Next