Korunk 2016 (III. folyam 27.)
2016 / 3. szám = Társszerzők, négykezesek - Kálai Sándor: Közös írás
Vajon azért maradt abba a sorozat 1937-ben, mert Aczél 1938-ban - a lexikonok adatai szerint - meghalt? A kérdésekre egyelőre nincsenek válaszok. Az alkotási mechanizmus kérdése még egy aspektussal egészíthető ki: a regények francia változatába való felületes belepillantás arra enged következtetni, hogy nem szimpla fordításokról van szó, hanem a magyar szövegek átírásáról (így a különféle verziók összehasonlítása különösen érdekes lehet). Mivel a magyar kiadások időben korábban jelentek meg (és mivel több magyar nyelvű szöveg van, mint francia nyelvű), azok elsőségét feltételezhetjük. E rövid, és korántsem kimerítő áttekintés után megkockáztathatjuk néhány - egyelőre csak hipotetikus - következtetés levonását. A közös alkotások megsokszorozódása egybeesik a tömegmédiumok korszakával, így a jelenség értelmezéséhez szükséges annak gazdasági-társadalmi-kulturális kontextusba helyezése. Az itt kirajzolódó tipológia szerint az együttműködésekben részt vevők száma variábilis, a leggyakoribbnak két szerző együttműködése tűnik, de ennél jóval több szerzőt tömörítő vállalkozásokra is találunk példát. Az együttműködés - mint láttuk - gyakran „családon belül” valósul meg; lehet hosszan vagy röviden tartó, lehet állandó vagy időszakos (lásd erre példaként Tábori Kornél különböző együttműködéseit). Több szerző együttműködésének kell tekintenünk a ghost writing gyakorlatát is. - Némileg paradox módon az együttműködő partnerek megsokszorozódása a szerzői autoritás háttérbe szorulásával jár együtt (bár kétségtelen, hogy ennek a háttérbe szorulásnak más tényezői is vannak). - Ezzel párhuzamosan előtérbe kerül a műalkotás transzmediatikus és transzszemiotikus aspektusa. Mint láttuk, az első modern együttműködések a sajtó gyakorlataiból erednek, vagy abból inspirálódnak, s nem csupán a közös írás különféle gyakorlatairól van szó - ahogyan azt az írás címe jelzi -, hanem különféle kódok (például szöveg és kép) összekapcsolhatóságának módozatairól. A különféle vállalkozások arra is jó példák, hogy lássuk, milyen munkamegosztást igényel a közös alkotás: ezt meghatározza a médium, illetve a műfaj, de az együttműködő partnerek technikai kompetenciája is. Egyes példák pedig (legtisztábban talán az Erckmann és Chatran esetében megvalósuló munkamegosztásból látszik) arra mutathatnak rá, hogy az együttműködés az irodalom kultúriparként való működésére adott válasz is egyben: a szorosan vett írás mellett ugyanis legalább annyira fontos a szerzői imázs, a reklám, a kiadás stb. aspektusaival való törődés. ■ JEGYZETEK 1. Alain Vaillant-nak az irodalomtörténet-írás történetével és lehetőségeivel foglalkozó könyve e tekintetben fontos útmutató lehet (Alain Vaillant: L‘histoire littéraire. A. Colin, Paris, 2010). 2. Szükséges ezen a ponton leszögezni, hogy ebben az írásban csak és kizárólag a tömegmédiumok korában megvalósuló, együttműködésen alapuló, elsősorban fikciós szövegek vizsgálatáról lesz szó. Nem foglalkozunk sem időben korábbi példákkal, sem pedig azzal a kérdéssel, hogy napjaink cyberkultúrája hogyan módosítja, alakítja a közös alkotás lehetőségeit. A cikkben egy nagyobb korpuszból választunk példákat, a partikuláristól haladunk az általános felé, az elemzés iránya természetesen ezzel ellentétes is lehetne. 3. Minderről részletesebben lásd Alain Vaillant - Marie-Ève Thérenty, 1836: Van I de Vére médiatique, étude littéraire et historique du journal. La Presse d’Émile de Girardin. Nouveau Monde Éditions, Paris, 2001. 4. A kor egyik legnagyobb hatású kritikusa, Sainte-Beuve egyenesen ipari irodalomról (littérature industrielle) beszél, mondván, ilyen körülmények között akárkiből válhat író. 5. Ennek legközismertebb példája Eugene Sue esete, aki a Párizs rejtelmes írása során azt látja, hogy megváltozik az olvasóközönség összetétele, s ennek a változásnak megfelelően folytatja tovább regénye írását. 6. Lásd ehhez: Introduction. In: La civilisation de la presse, histoire culturelle et littéraire de la presse française du XIXe siècle. Dominique Kalifa, Philippe Régnier, Marie-Ève Thérenty és Alain Vaillant (dir.), Nouveau Monde Éditions, Paris, 2011. 7-21. 7. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy mindenkinek részt kell vennie ebben a folyamatban (az olyan szerzők, mint például Flaubert, akinek a mindennapi megélhetés nem jelent problémát, megengedhetik maguknak a lassú munka és a ritka publikáció „luxusát”, azonban a kevésbé tehetősek számára, s ide tartozik többek között Balzac vagy Zola, a rendszeres írás jelenti a megélhetés garanciáját), illetve hogy emellett ne létez-e 2016/3