Korunk 2017 (III. folyam 28.)
2017 / 3. szám = Populáris műfajháló - populáris ikonok - HISTÓRIA - Kakucs Lajos: Fejezetek a temesvári izraelita nőegyletek tevékenységéből – 1846–1929
83 lóban követett el hibákat, főleg ami a Watergate-ügy kezelését illeti, de hogy eközben nem érti, hogy miért mindenki az egyetlen nagyobb kudarcával van elfoglalva, nem pedig a számos kül- és belpolitikai sikerével. Frost „védelmére” legyen mondva, a nyolcórányi interjúból csak ez a másfél órás rész taglalja a botrányt, a beszélgetések legnagyobb részében Nixon karrierjének egyéb részleteit vitatja a volt elnök és a műsorvezető. A Frost/Nixon viszont ezzel szemben szinte kizárólag a Watergate-ügyet érintő beszélgetés tárgyalására szorítkozik, és attól teszi függővé a szereplők motivációit, helyenként jelentősen túldramatizálva, illetve hangsúlyokat áthelyezve a valódi beszélgetéssorozathoz képest. A filmben például Frost elsöprő taktikai győzelmeként értelmezik a Watergate-interjú végét, amelynek során Nixon megtörik, és végre-valahára, a közvélemény és az interjúkészítő folyamatos unszolását megelégelvén dörgedelmesen és elhamarkodottan kijelenti: ha az amerikai elnök csinál valamit, az nem törvénytelen. Majd csendben visszakozni próbál, amikor rájön a hibájára, és hozzáteszi: de ezt csak én gondolom, és úgy látom, senki más. Ez a mondat az eredeti interjúban teljesen más hangsúllyal hangzik el, és bár ott is érezhető, hogy a műsorvezető az újabb és újabb keresztkérdésekkel egyre jobban szorítja a hurkot Nixon körül, afilmben is bemutatott, néha szinte mondatonként is pontos) megbánás sokkal kevésbé érződik győzelemnek a másik fél számára. Legalábbis, ha az lenne, a valódi David Frost talán nem könnyezné el magát jól láthatóan, amikor Nixon arról beszél, hogy neki ennyi volt a politikai karrierje, és hogy mennyire sajnálja, hogy talán ezek után miatta nem vállalnak majd köztisztséget a fiatalok. Ez lett talán az interjú leghíresebb, legtöbbet idézett mondata, kifejezetten nagy utóélete van, azóta is idézgetik mint az erejüket kihasználó elnökök jelmondatát, és külön érdekes, hogy a film a valósághoz képest ennél a résznél egy mondatot kapott, Sheen Frost szájából elhangzik egy hitetlenkedő „Micsoda?”. Erre a reakcióra az eredeti interjú közegében nem lett volna lehetőség, miközben az interjúk feldolgozása után talán valóban ennél a mondatnál hördülhettek fel hasonlóképpen a nézők és történészek. Ahhoz, hogy ez a reakció eljusson a „címzettjéhez”, szükség volt a Frost/Nixonra, ami több, mint harminc évvel az események után értelmezte újra a történelmi interjúkat. Egy fikciós film esetében, főképp ha bonyolult, politikai kérdések is felmerülnek, szinte szükségszerű egy negatív-pozitív karakterszembeállítás. Nixon adta a valódi önmagát ehhez a szerephez, hiszen nehéz egy nyílt tekintetű, fiatal, agresszív, sármos és intelligens műsorvezetővel szemben ülni bukott, folyamatosan izzadó (ez nagy problémája volt Nixonnak, sokszor emlegette, hogy a ’60-as választást John F. Kennedyvel szemben azért veszítette el, mert a tévé nagyközelije kiemelte, ahogy verejtékcseppek jelennek meg a szája fölött), népszerűtlen döntéseket hozó, korrupciós és lehallgatási botrányba keveredett államférfiként - nehéz nem a másik oldallal szimpatizálni. Terápiás filmként is értékelhető a Frost/Nixon, ahogy megjelenésekor sok német filmkritikus így értelmezte Tarantino Becstelen brigantykának a végét (amikor a szövetségesek, a valósággal ellentétben, sikeres gépfegyveres merénylet során szitává lövik Hitlert és teljes vezérkarát), ahogy terápiás hatásuk miatt volt szükség az eredeti interjúkra is: a tévében, illetőleg szélesvásznon látni egy valós életbeli „gonosz” megszégyenülését és bukását, nagyközeliben élvezni, ahogy Nixon izzad az egyre kényelmetlenebb kérdések hallatán, egyr a jó a rossz?tK 2017/3